Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30. körül, bejött egy bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Tudva, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos, kértem, hogy foglaljon helyet. Miközben a rendelőben tettem-vettem, figyeltem, milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.
Idő közben arra gondoltam, megtehetném, hogy leveszem a kötését, és megnézném, miről van szó.
A seb nem tűnt olyan súlyosnak. Eldöntöttem hát, hogy fertőtlenítem, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem az öregúrral.
Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésével. Ő azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.
Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem, mire kedvesen elmesélte, hogy Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de
az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor csodálkozva megkérdeztem: "És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?" Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: "Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól
tudom, ki Ő".
Forrás: Facebook: Hullai Zsuzsa