ILLÉS ÉS AZ ÖZVEGYASSZONY
Isten Illést a szolgálatba állítja. Akháb király trónja előtt indul meg a szolgálata. Elmondja, hogy nem lesz eső a következő időkben. Nagy bátorsága volt Illésnek, hogy ilyent bejelent egy gonosz királynak, aki az eső istenét imádta. Nem félt attól sem, hogy esetleg lefejezteti. Azután az Úr elküldi a Kérit patakja mellé, ahol természetfeletti módon táplálja. Holló visz neki enni, és a patakból iszik. De történik valami, kiszárad a patak. Illés nem rémül meg, nem esik pánikba, hanem vár az Úrra.
"És lett az Úrnak beszéde őhozzá: Kelj fel, és menj el Sareptába, amely Sídonhoz tartozik, és légy ott; ímé megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjon rólad." 1Kir. 17:8-9
Végre szól az Úr: kelj fel, elmész máshová. Talán valami jó helyre küld, hiszen itt már kiszáradt minden, elfáradtak a hollók, már a hús is csak kisadag, a kenyér meg egy csipetnyi - sóhajt fel megelégedve. Sereptába küldi az Úr Illést, hogy menjen egy özvegyasszonyhoz. Ez nagyon furcsa lehet a számunkra. Miért éppen egy szerencsétlen nőhöz kell mennie, hiszen neki sem volt mivel dicsekednie. Arra is gondolhatunk, eltévesztette Isten, hiszen az özvegy nem tud gondoskodni magáról, nem ám még egy emberről. Nem elég neki a maga baja? De tudjuk, Isten nem téved. Neki terve van az életeddel. Belevezet bennünket olyan helyzetekbe, amiből nem látjuk a kiutat. Ilyenkor megtanulunk teljesen rá hagyatkozni. Nézzük meg, hogy élhetett egy özvegy abban az időben. Meghalt a férje, ő pedig nem tudott magáról és a gyerekeiről gondoskodni. Nem tudott elmenni egy állami intézetbe, vagy egy maszekhoz dolgozni. Isten törvényt hozott, hogy gondoskodni kell az özvegyekről, éppen az miatt, hogy nem tudtak megélni. Illést pont egy ilyen helyre küldi az Úr. Egy még rosszabb helyre. Ilyenkor azt mondjuk: de miért? Istenem, miért küldesz ilyen helyre? Pedig már azt hittük, hogy vége a nyomornak. Úgy érzed elhagyott, megfeledkezett rólad az Úr. Nyomorultabb helyzetből, nyomorultabba vezet bele. De jobb ha azt tesszük amit Isten mond. Keljünk fel, és menjünk, induljuk el azon az úton.
"És felkelt, elment Sareptába, és mikor a város kapujához érkezett, ímé egy özvegyasszony volt ott, aki fát szedegetett, és megszólította, mondta neki: Hozz, kérlek, egy kevés vizet nekem valami edényben, hogy igyam." 1Kir. 17:10
Illés felkelt az Úr szavára, és elindult. Amikor megérkezett, már a város kapujában összefut az aszszonnyal, aki éppen fát szedegetett. Hozz, kérlek, egy kevés vizet nekem valami edénybe, hogy igyam. A nő abbahagyta a fa szedését, és elindult vízért. Egész nap azon gondolkodsz, mit kellene tenni, hogy jobb legyen? Ilyenkor ne tegyél semmit, ne lépj. Te csak várj. Ő tudja mikor kell szólnia. Illés tudta, hogy bíznia kell Istenben. Ha megfigyelted, nem Illés gondoskodik az özvegyről, hanem pont fordítva. Itt előléphet a gőg az emberből. Ugyan már, csak nem tűröm el, hogy nekem adjon?! Nem fogadom el. Bizony sokan nem tudnak elfogadni. Nem alacsonyodik le oda. Illés szomjas volt, hiszen hosszú utat tett meg a száraz pataktól. Már a város kapujában meglátta azt, aki gondoskodni fog róla, egy nő. Ma megbotránkoznának rajta, és azt mondanák rá, hogy Illés kitartott. Valószínű, nem sokat érdekelné az emberek véleménye. Isten ezt mondta és kész, erről nem nyitunk vitát, mondaná Illés. Ha ezen az úton gondoskodik rólam Isten, akkor ezt fogadom el. Isten bármit megtehet. Lehet, hogy te ettől depresszióba esel, de át fogsz esni az ilyen nehézségeken.
"De mikor az elment, hogy vizet hozzon, utána kiáltott, és mondta neki: Hozz, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben." 1Kir. 17:11
Képzeljük el, ahogy szedegette a fát, hallott egy erőteljes hangot ott legbelül. Küldök hozzád egy embert, lásd el őt! Isten parancsolta meg neki. Lehet, hogy egy kicsit az Úrral vitába szállt: ugyan már miből? Aztán megnyugtatta magát, micsoda ostobaságot gondoltam, hiszen Isten tudja az én sorsomat. Talán bízott benne, hogy nem jól hallott. Amikor elment, hogy vizet hozzon, Illés utána kiáltott: Hozz, kérlek, egy falat kenyeret is kezedben. El tudom képzelni, ahogy az asszony ezektől a szavaktól, hírtelen megáll és megdermed, majd visszafordul és ezt mondja:
"Az pedig mondta: Él az Úr, a te Istened, hogy nincs semmi sült kenyerem, csak egy marok lisztecském van a vékában, és egy kevés olajom a korsóban, és most egy kis fát szedegetek, és haza megyek, és megkészítem azt magamnak és az én fiamnak, hogy megegyük és azután meghaljunk." 1Kir. 17:12
Azt hinnénk, hogy talán egy olyan özvegyhez visz az Úr, akire a férje ráhagyott egy komolyabb vagyont, pénzt, és nem okoz gondot ha még én is odamegyek. De nem ez történt. Képzeld el ezt a depressziós asszonyt. Miből gondolom, hogy az? Ha odafigyeltél, észre vetted milyen negatívan beszélt. Hát nem igen hitt Isten segítségében. Talán még istencsapásnak is érezte Illést. Mit vétettem, hogy Isten ezzel az emberrel büntet? Különben is, nekem már mindegy. Szedek egy kis fát, tüzet rakok, és a fiammal megesszük a kis kenyérkénket, és néhány falattal a gyomrunkban, lefekszünk és meghalunk. Mintha a testének már nem lenne mindegy ha meghalt, hogy evett-e vagy sem. Tehát csak egy depressziós tud így gondolkodni. Eszébe sem jutott, hogy higgyen Isten kegyelmében. Ő már csak azt látta, hogy vége, nincs tovább. Nincs munka, nincs mit enni. Bizony hamar úrrá tud lenni a depresszió ilyen esetben, ha a láthatókra tekintünk.
"Mondta pedig neki Illés: Ne félj, menj el, cselekedj a te beszéded szerint; de mindazáltal nekem süss abból először egy kis pogácsát, és hozd ide; magadnak és a te fiadnak pedig azután süss; Mert azt mondja az Úr, Izráel Istene, hogy sem a vékabeli liszt el nem fogy, sem a korsóbeli olaj meg nem kevesül addig, míg az Úr esőt ad a földnek színére." 1Kir. 17:13-14
Illés mondhatta volna azt is: nohiszen, hová küldtél engem Uram? Nem tévesztetted el? Hiszen ennek a nőnek még gyereke is van, csak nem eszem el előlük? Mit csinálsz? Inkább egy gazdaghoz küldj! Isten belevezethet egy új helyzetbe bennünket, de Ő tudja mit csinál! Odaérsz, és megkérdezed: Ez meg mi? Mindig mások lesznek a dolgok mint ahogy mi azt elképzeljük. Illés ugyanúgy depresszióba eshetett volna, jajveszékelve számon kérve, miért csinálja ezt vele Isten. Az asszony csak a reménytelenséget, lehetetlenséget látja. Van egy marok lisztem, olajam, kis fám, és utána meghalok. Ugye sokszor gondoljuk így? Illés bíztatja, Isten Igéjét szólja. Valószínűleg ámul a nő Illés hittel teli szavain. Megérti, hogy Isten bármit megtehet. Mindannyiunknak van az életében egy Illés, aki által az Úr bíztat minket. De valamit tudnod kell! Nem kérdez meg téged, hogy akarod-e ezt vagy azt a helyzetet. Sőt azt sem, hogy ki legyen a te Illésed. Nem kéri ki a tanácsunkat.
"És ő elment, és az Illés beszéde szerint cselekedett, és evett mind ő, mind amaz, mind annak háznépe, naponként. A vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg, az Úrnak beszéde szerint, amelyet szólt Illés által." 1Kir. 17:15-16
Az asszony engedelmeskedik Illés szavának. Elmegy, és úgy cselekszik, ahogy kérte tőle. Hit ébredt a szívében a hallottaktól. Isten bőséggel áldotta meg, amiért megbízott benne. Még a háznépe is bőségben élt az ő hite miatt. Sok múlik azon, hogy Isten Igéje szerint cselekszünk. Megbízunk-e Benne? Ott maradunk-e a pataknál és várjuk, hogy a madarak hozzák az ennivalót, elejtve a táplálékunkat? Vagy visszafordulunk, megigazítva az Urat, amikor meglátjuk a szerencsétlen özvegyet, aki éppen a halálba igyekszik? Vagy elkeseredve panaszkodunk mindenkinek, hogy milyen nyomorult helyzetbe kerültünk? Vagy megelégszünk a kis pogácsákkal, és hagyjuk, hogy egy özvegyaszszony etessen? Illés szolgált a szegény asszony felé. Bátorította, hogy hitben járjon.
"És lett ezek után, hogy megbetegedett a ház gazdasszonyának fia, és az ő betegsége felette nagy volt, annyira, hogy már a lélegzete is elállott. Monda azért Illésnek: Mit vétettem ellened, Istennek embere? Azért jöttél hozzám, hogy eszembe juttassad álnokságomat, és megöljed az én fiamat?" 1Kir. 17:17-18
Alighogy egy kicsit jobbra fordult az élete, máris egy tragédia történt ezzel az özveggyel. Gondolj csak bele, nem régen veszítette el a férjét, most meg a gyereke is haldoklik. Min mehet keresztül ez az édesanya. Teljesen összeomlott az élete. Sírva áll Illés előtt, és zokogva számon kéri tőle, hogy mit vétett ellene, amiért ilyen csapás érte. Azt mondja neki: azért jöttél, hogy eszembe juttasd a gonoszságomat, és megbüntess azzal, hogy megölöd a fiam?
"És mondta neki: Add ide a te fiadat. És ő elvette azt az ő kebeléről, és felvitte a felházba, amelyben ő lakott, és az ő ágyára fektette." 1Kir. 17:19
Illés nem kezd el vele vitatkozni, nem szidja, nem vádolja, nem kezd el vele kiabálni: - hogy mer ilyent mondani; hanem egyszerűen csak elkéri tőle a gyermekét. Ez a szelídség arra indítja a nőt, hogy átadja neki, pedig a szíve teljesen össze van törve. Fogja a gyereket, és felviszi oda, ahol ő szokott aludni, imádkozni. Valószínűleg volt rá oka, amiért nem az anya előtt szólt az Úrhoz. Megmássza a lépcsőt, és felviszi a felházba, magára csukja az ajtót, leteszi az ágyára, majd buzgóságosan könyörög Istenhez. Félrevonul, hogy csak kettesben tudjon lenni az Úrral, nehogy megzavarja valaki. Nem akarta magára felhívni a figyelmet, inkább félrevonult a nő elől. Bizony előfordul, hogy nekünk is félre kell vonulni valakivel, és nem mások előtt imádkozni.
"Akkor kiáltott az Úrhoz, és mondta: Én Uram, Istenem, nyomorúságot hozol erre az özvegyre is, akinél én lakom, hogy az ő fiát megölöd? És ráborult háromszor a gyermekre, és felkiáltott az Úrhoz, és mondta: Én Uram, Istenem, térítsd vissza e gyermek lelkét öbelé!" 1Kir. 17:20-21
Illés pedig nem szól, hanem szívéből, őszintén felkiált: Mit csinálsz ezzel az asszonnyal édes Istenem? Ezt még én sem értem! Bíztatom, hogy higgyen, bízzon benned, és te mit teszel vele? Mért hozol ekkora csapást arra, aki nekem a segítségemre van? Én a vendége vagyok, hiszen te küldtél ide, és most mit teszel vele? Én nem tudom megoldani. Rád van szükségem. Te hová viszed a problémáidat kedves testvérem? Elmondod mindenkinek, milyen borzasztó minden körülötted? Csak panaszkodsz és panaszkodsz? Rájuk helyezed a terhedet? Csak mondod, és mondod. Nem bírják el mások a te gondjaidat, néha még a sajátjukat sem. Te meg odaviszed nekik még a tiédet is? Miért? Azt veszed észre, hogy már senki nem szeret körülötted lenni a sok panaszkodásod miatt. Ők olyanok mit te, alig tudják elhordozni a terhüket. Ne várd tőlük, hogy meghallgassanak téged mindig a bajaiddal. Nem Istentől van, hogy mindenkinek panaszkodjunk. Istennek ez nem kedves. Nem azt kellene tenni amit Illés tett? Istenhez kellene menned, Aki meghallgat, és elhordozza a bajaidat. Szeretne megváltozatni, hogy mások szeressenek körülötted lenni. Hiszen nem tudják az emberek megoldani a problémádat, hiába is hallgatnak meg. Illés, az Úrhoz fordult segítségért, mert tudta, hogy bízhat benne.
"És meghallgatta az Úr Illés szavát, és megtért a gyermekbe a lélek, és feléledt. És felvette Illés a gyermeket, alávitte őt a felházból a házba, és adta őt az ő anyjának, és mondta Illés: Lássad, él a te fiad! És mondta az asszony Illésnek: Most tudtam meg, hogy te Isten embere vagy, és hogy az Úrnak beszéde a te ajkadon: igazság." 1Kir. 17:22-23
Meghallgatta az Úr, Illés szavát, és a gyermek életre kelt. Levitte az asszonyhoz, átadta neki, és azt mondta: Lássad, él a te fiad! Láthatjuk milyen furcsa helyzetbe vitte Isten Illést, aki olyan ember mint te meg én. Vonulj egy csendes helyre, mert itt az idő, hogy a szívedet Isten előtt öntsd ki. Ő elbírja. Hittel kérd meg, hogy cselekedjen az ügyedben.