A tornyok leomlottak...

A tornyok leomlottak, de mi nem értettük meg az üzenetet

2001. szeptember 11-én kedden leomlott a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornya.
Öt nappal később, ahogy ezeket a sorokat írtam, kinéztem 30-dik emeleti lakásunk
dolgozószobájának az ablakán. A romokból még mindig sűrű füstfelhők gomolyogtak, melyek
azután elterültek a Hudson folyó fölött és a Szabadságszobrot is beborították.
Az azt követő vasárnap, közvetlenül azelőtt, hogy elmondtam volna ezt az üzenetet a Times
Square Gyülekezetben, sírásban törtem ki a szörnyű pusztítás láttán. Kegyelemért
könyörögtem Istennél: kegyelemért a gyászoló családok számára, akik elveszítették
valamelyik hozzátartozójukat; kegyelemért a mentésben dolgozók számára, akik még mindig
kutatták a romokat újabb túlélők megtalálásának a reményében, ám akik csupán halottakat és
leszakadt testrészeket találtak; és kegyelemért minden rendőr, tűzoltó, valamint önkéntes
számára, akik a leírhatatlan borzalmakat látva, zokogva végezték munkájukat.
Gyülekezetünk engedélyt kapott egy segélysátor felállítására a Ground Zerónál[1]. Közösségünk
szolgálati ág vezetői és önkéntesei éjjel-nappal megállás nélkül és fáradhatatlanul segítettek
ételt osztani az elgyötört munkásoknak és vigaszt nyújtani a számukra.
Hat héttel a katasztrófát megelőzően a Szentlélek előre figyelmeztette gyülekezetünk
vezetőségét, hogy csapás közeleg. Több nagyszabású rendezvényt is beterveztünk a következő
hetekre, például a Misszióskonferenciát és az Ifjúsági Napokat, de az Úr Lelke úgy indított
bennünket, hogy egytől egyik mondjuk le őket. Ellenállhatatlan indíttatást éreztünk azonban,
hogy imára hívjuk gyülekezetünk tagjait.
Elhatároztuk, hogy imaesteket tartunk heti négy alkalommal. Ezeken az összejöveteleken
kezdettől fogva áhítatos csend telepedett a gyülekezetre. Többnyire csak ültünk némán Isten
jelenlétében vagy egy órán át, gyakran anélkül, hogy bárki egy szót is szót volna, majd a
csendet a halk sírás és a szívszaggató bűnbánat percei követték. Egyik alkalommal a
kezemmel kellett megtámogatnom a térdem, hogy ne essek össze Isten fenséges jelenlétében.
Amikor így meglátogatott minket az Úr, a Szent Szellem megmutatta, hogy van okunk a
szívből jövő sírásra: nemzetünket komoly csapás fogja érni. Jóllehet nem tudtuk, mi lesz az,
ráterhelődött a szívünkre, hogy közbenjárjunk érte.
Aztán egyszerre, hirtelen lesújtott – és nem csak a mi városunkat, de országunk fővárosát is
utolérte. Az egyik televízió-riporter így fogalmazott: „Gondoljunk csak bele: egyetlen óra alatt
semmisült meg hatalmunk és gazdagságunk két szimbóluma!” Az illető tudtán kívül a
Jelenések 18,10-et idézte: „Jaj, jaj, te nagy város, Babilon, te erős város, egyetlen óra alatt
ért utol az ítélet!”
Egy gyülekezetünkbe járó rendőrt így kérdezgettek a munkatársai, amikor a Ground Zerón
segédkezett: „Mi a csoda történik itt? Mi értelme van ennek az egésznek?” Mindeközben az
egész ország azt kérte számon, hogy „hol volt Isten, amikor ezek történtek”.
Jól tesszük, ha megfogalmazzuk ezt a kérdést, hiszen muszáj megértenünk, hol is volt Isten
ebben a csapásban, ám a válasz megtalálásához kizárólag az Ő Szent Igéjének szabad hitelt
adnunk. Médiaszakértők és politikusok százainak hallottuk már a véleményét, de csűrcsavaros
eszmefuttatásaik bizonyos szempontból nagyon is egyformán hangoznak: valójában nem
találnak magyarázatot a váratlan katasztrófára.
Egy dolog felől biztosíthatom olvasóimat: Istent nem lepték meg a történtek. Ő minden
embernek jól ismeri a gondolatait – köztük az uralkodókét, a diktátorokét és a terroristákét is.
Az Úr az emberiség nagy egészén belül minden egyes személy mozdulatait szemmel tartja;
tudja, mikor ülünk le és mikor kelünk fel. Éppen ezért határozottan állíthatom: Isten mindent a
kezében tart! Semmi sem történhet a föld színén az Ő tudta, engedélye – és esetenként
közreműködése – nélkül.

Ha keresztény vagy, tudnod kell, hogy Isten üzenni akar Amerikának és a világnak e katasztrófán keresztül

A szolgálattevők és teológusok mindenfelé ezt hangoztatják: „Istennek nincs semmi köze
ezekhez a szörnyűségekhez. Ő sohasem engedné meg, hogy ilyen borzalmak történjenek.” Mi
sem állhatna távolabb az igazságtól, mint ez a kijelentés! Az efféle gondolkozásmódnak
köszönhető, hogy nemzetünk könnyedén elengedi a füle mellett az üzenetet, amelyet Isten a
történteken keresztül akar megértetni velünk.
Az az igazság, hogy égető szükségünk van Isten megszólító szavára. Sok más pásztorhoz
hasonlóan én is sírtam és gyászoltam e borzalmas csapás felett – kerestem az Urat
imádságban és az Igében egyaránt, s el kell mondjam: sokkal mélyebb gyászban volt részem,
mint amilyet ártatlan emberek halála miatt érezhet az ember. Megértettem ugyanis, hogy ha
nem fogjuk fel Isten üzenetét, ha süket fülekre talál nálunk mindaz, amit Ő fennhangon hirdet,
úgy az eddigieknél sokkal nagyobb borzalmak várnak még ránk!
Ézsaiás próféta pontosan arról beszél, amiken mi a közelmúltban keresztülmentünk. (Aki
kifogásolja, hogy az Ószövetségből hozok példát, az tanulmányozza át Pál gondolatait a
témával kapcsolatban: „Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg
nekünk, akik az utolsó időkben élünk.” [1Kor 10,11] Pál világosan kijelenti, hogy az
ószövetségi példák világossá tehetik előttünk, hogyan munkálkodik Isten a mi időnkben.)
Ézsaiás prófétai működésekor Isten már mintegy 250 esztendeje türelmesen bánt Izraellel. Az
Úr ez idő alatt „kisebb kellemetlenségeket” küldött népére, így próbálva őket megtérésre hívni.
Szerette volna szép szóval rávenni őket, hogy hagyjanak fel gátlástalan bálványimádó
életformájukkal és térjenek vissza abba az állapotba, ahol élvezhetik áldásait és jóindulatát.
A hosszú évek folyamán alapjában véve minden próféta ugyanazt az üzenetet hirdette
Izraelnek: „Alázzátok meg magatokat!” A Szentírásban így olvassuk: „Bálványokat tiszteltek
[…] Ezért az Úr így intette Izraelt és Júdát összes prófétája és látnoka által: Térjetek meg
gonosz utaitokról, és őrizzétek meg parancsolataimat és rendelkezéseimet…” (2Kir 17,12; 13)
Isten népe azonban nem szívlelte meg a megtérésre való felhívást. „De ők nem hallgattak
rájuk, hanem megkeményítették nyakukat.” (17,14) Az emberek kigúnyolták a prófétákat,
akik alázatosságra intették őket, és inkább „a hiábavalóságot követték, maguk is hiábavalók
lettek […] Elhagyták Istenüknek, az Úrnak minden parancsolatát […] és arra ragadtatták
magukat, hogy azt tegyék, amit rossznak lát az Úr […] igen megharagudott ezért az Úr
Izraelre…” (17,15-18)

Isten több ízben is „ébresztőt fújt” Izraelnek

Az első kürt akkor szólalt meg, amikor Asszíria lerohanta az országot. Ez az ősi ellenség két
izraeli tartományra, Zebulonra és Naftalira támadt rá. Az ostrom szerencsére erre a két helyre
korlátozódott, és csupán minimális mértékű károkat okozott, Isten viszont így is világosan
beszélt népéhez. Az Úr választott népe elveszítette biztonságérzetét, de mégsem értették meg,
mit üzen nekik Istenük.
Izrael ezután újabb felhívást kapott – immár sokkal húsbavágóbbat az előzőnél. Két nemzet,
melyeket az Ige „Izrael ellenségeinek” nevez – történetesen a szírek és a filiszteusok –
egyesítették haderejüket, hogy közösen és váratlanul mérjenek csapást Izraelre. Ézsaiás
szerint a támadás „elölről és… hátulról” is érkezett (Ézs 9,11), vagyis a megszállók keleti és
nyugati irányból is bekerítették az országot, hirtelen támadásuk pedig teljes pusztulást idézett
elő.
Most jutottunk el üzenetem lényegéhez – ahhoz a kérdéshez, amely az amerikaiak
többségében felmerült: Hol volt Isten, amikor választott földjét hirtelen megszállta az
ellenség? Hogyan kellett értelmeznie Isten népének az őket érő csapást? Ézsaiástól
megtudjuk, hogy Isten nem maradt néma – szólt az övéihez: „egy igét küldött az Úr Jákóbnak,
eljutott Izraelhez”. (Ézs 9,7) Az Úr világosan beszélt, és üzenetét az egész nemzethez
eljuttatta.
Szeretteim! Ez az igevers valami olyan közöl velünk, ami nagyon fontos lehet számunkra a
bennünket érő pusztítás idején. Egyszerűen ennyit mond: „Isten mindig elküldi beszédét.” A
történelem folyamán soha nem hagyta kétségek között az övéit a csapások idején. Soha nem
hagyott el bennünket, hogy magunknak kelljen kisilabizálnunk a dolgok miértjét. Mindig Ő
maga szolgál magyarázattal.
Az Úr most is előhív istenfélő őrállókat, hogy beszéljenek a nevében. Ezek a pásztorok sírva,
gyászolva és bűnbánattal keresik Isten arcát, s hiszem, hogy hallják és meg is értik az Úr
üzenetét a jelenkori események hátterében. Ezenkívül nem félnek rettenetes dolgokat
hirdetni, mert tudják: az élő Isten szólt hozzájuk. Mintegy kényszerítve érzik magukat, hogy
feltárják, mi Isten célja a bennünket érő csapásokkal.

Olyan igét kell hirdetnem, amelyet egyikünk sem hallgat szívesen

Számos olvasóm nem fogadja majd el az üzenetet, amelyet át akarok adni. Úgy gondolják
majd, hogy szívtelen, durva és tapintatlan dolog ilyesmiről beszélni gyász idején, de biztosan
állíthatom: ha nem halljuk meg Isten igazságát és nem nézünk szembe vele, nemzetünk
halára van ítélve! Íme tehát, ezt az igét üzeni most nekünk az Úr: „Fölbújtja ellene az Úr Recín
vezéreit, és rájuk uszítja ellenségeit […] ez a nép nem tért meg ostorozójához, és nem kereste
a Seregek Urát.” (Ézs 9,10; 12)
A Bibliából világosan látható: Isten ellenséges nemzeteket használt fel népe megfenyítéséhez.
Az Úr a figyelmeztetés eszközeivé tette az ellenségeket, s általuk hívta megtérésre a népet.
„Jaj Asszíriának, haragom botjának, melynek kezében van dühömnek vesszeje! Elvetemült
nemzet ellen küldöm, az ellen a nép ellen rendelem, amelyre haragszom, hogy zsákmányt
zsákmányoljon, prédát prédáljon, és eltapossa, mint az utca sarát.” (10,5-6)
Isten azzal bízta meg Izrael szövetséges ellenségeit, hogy fenyítsék meg választott népét. Az
Úr megpróbálta figyelmeztetni az izraelitákat: „Büszkeségedben felfuvalkodtál, de én most
majd alább szállítalak. Megengedem, hogy tönkretegyenek az ellenségeid.”
És az ellenséges koalíció hirtelen erőteljes támadást mért Izraelre, s a zsidók megrettenve
figyelték, hogyan pusztulnak el épületeik. Városaikat felperzselte a tűz, s a pompás
építmények mind semmivé lettek. Rövid időn belül az egész ország lángokban állt, Isten népe
pedig gyászba borult: „Téglák omlottak le [… ] vadfügefákat vágtak ki”. (9,9)
Most, hogy nemrégiben mi is tanúi lehettünk a New York-i és a washingtoni katasztrófáknak,
talán könnyebben el tudjuk képzelni, mit érezhettek az ókori zsidók. De vajon megtért-e Izrael
e szörnyűséges támadást követően? Elismerték-e a zsidók nemzeti szinten, hogy Isten küldött
nekik figyelmeztető jelet? Meghallották-e az ország vezetői Isten szavát e súlyos csapás
közepette? Nem! Izrael éppen az ellenkező módon reagált. Az emberek kezdeti félelmét
hamarosan a nacionalista büszkeség söpörte el és váltotta fel. „Az egész nép […] gőgösen és
dölyfös szívvel mondja…” (9,8)
Az a héber szó, amely ebben a versben a dölyfösséget jelöli, a nagyság érzetét fejezi ki. Más
szóval tehát, a zsidók rögtön visszanyerték önbizalmukat, ahogy a csapás elvonult, és így
hencegtek: „Téglák omlottak le, de mi faragott kőből építünk! Vadfügefákat vágtak ki, de mi
cédrusokkal pótoljuk!” (9,9) Vagyis gyakorlatilag ezt vallották:
„Ezek a csapások nem a mi Urunktól származtak. Egyszerűen csak így hozta a sors.
Szerencsétlen véletlenek voltak, amelyekre nincs magyarázat. Nagy és hatalmas nemzet
vagyunk, amely büszke, hajlíthatatlan emberekből áll. És hallja meg az egész világ:
Visszatérünk és mindent újjáépítünk – még nagyobbá és még jobbá! Ahol korábban téglát
használtunk, most követ fogunk, s ahol az olcsó kivitelezésre törekedtünk, most jobb
alapanyagokkal fogunk dolgozni. Istentől áldott nemzet vagyunk, és erősebben kerülünk ki
ebből a katasztrófából, mint amilyenek valaha is voltunk!”
Nos, nem hangzik mindez nagyon is ismerősen? Az Úr maga vett a kezébe egy gonosz
ellenséget, hogy általa eljövendő haragjára figyelmeztesse népét. Rá akarta ébreszteni őket
megalkuvó életmódjukra, visszavezetni őket önmagához, rájuk árasztani áldásait és védőn
körülölelni őket. Ám Isten népének esze ágában sem volt elismerni e rettenetes és gyászos
napokon, hogy a történésekben az Úr keze van. Egyikük sem tette fel a kérdést: „Vajon mit
akar mondani az Úr a történteken keresztül? Nem lehet, hogy beszélni szeretne hozzánk?” Egy
percig sem gondolta közülük senki sem, hogy egy ilyen büszke és nagyszerű nemzetet bárki is
megalázhatna és megfenyíthetne. Éppen ellenkezőleg: a nép arra használta fel az alkalmat,
hogy minden ilyen jellegű gondolatot határozottan elutasítson. Nem voltak hajlandóak
meghallani Isten intő szavát.
Hadd tegyek fel egy kérdést: szíven talál-e téged Izrael esete mindazok után, amiken az
utóbbi hetekben keresztül mentünk? Kérlek, ne érts félre: hálát adok Istennek, hogy erkölcsös
elnök áll országunk élén, és hálás vagyok minden elkötelezett keresztényként, aki magas
állami hivatalt tölt be. Gyülekezetünk buzgón imádkozik nemzetünk elöljáróiért, és hálásak
vagyunk azért, hogy a lakosság mostanában nagyobb hangsúlyt fektet az imádságra. Biztató
látni, ahogy az emberek kezdenek magukhoz térni és átgondolni az életmódjukat.
Ám mégis azt kell mondjam: félő, hogy nem értjük meg, mit is üzen nekünk Isten. Mert
gondoljuk csak végig: amikor a városi és országos rendezvényeken egypercnyi néma csendet
tartunk – úgy véljük, ez az igazi megtérés. Amikor azt látjuk, hogy politikusaink az „Isten áldja
Amerikát” éneklik – azt hisszük, nemzetünk ismét odafordult Istenhez. És amikor a
sportrendezvények félidejében egyperces csend következik – azt gondoljuk, Istennel
találkoznak az emberek.
De vajon ennyi változást kell csupán eredményeznie a közelmúltban történt katasztrófának?
Csakugyan elegendő volna, hogy a szurkolók egy percre elcsendesednek a sportcsarnokban,
amikor azután megint éktelen színűre mázolják a testüket, egyik sört a másik után vedelik és
eszeveszetten ordibálnak kedvenc csapatuknak szurkolva?
Az amerikaiak többségéhez hasonlóan nekem is könnyek szöktek a szemembe, amikor láttam
a szenátorokat és a kongresszus vezetőit a Parlament lépcsőjén állni és azt énekelni, hogy
„Isten áldja Amerikát… Ő álljon mellettünk és vezéreljen minket…” Ám amint ott sírtam, az Úr
felhívta valamire a figyelmem: „Sok vezető, akiket most itt látsz énekelni, azon fáradozik,
hogy kiszorítson engem az amerikai társadalomból, valamint az is eltökélt szándékuk, hogy az
amerikai történelemkönyvekből is száműzzék a nevemet. Ezenkívül engedélyezték az
abortuszt, és ily módon kisbabák millióit küldték a halálba.”
Hirtelen világossá vált előttem a látszat mögötti döbbenetes képmutatás. Az ajkunkkal Istent
dicsérjük, de közben tovább csúszunk lefelé, bele az erkölcstelenség posványába.

Kétféleképpen reagálhat egy nemzet az isteni fenyítésre

Amikor Isten megpróbál helyreigazítani egy népet, az vagy megalázza magát és megtér,
ahogyan Ninive is tette – vagy pedig ajkával ugyan Istent dicséri, legbelül azonban saját
erejében bízva felülbírálja az isteni korrekciót. Ilyenkor így biztatják magukat és egymást az
emberek: „Megvan hozzá az erőnk, hogy elviseljünk bármilyen katasztrófát, és minden
problémát képesek vagyunk leküzdeni! Hiszen mi valóban nagy nemzet vagyunk!”
Én magam is vagyok annyira hazafi, mint bármelyik amerikai állampolgár, és engem is lázba
hoz nemzetünk jelenleg tapasztalható egysége. Hálát adok Istennek a hősies cselekedetekért
és mérhetetlen áldozatokért, amelyeknek a terrortámadások után tanúi lehettünk. Az egész
világ csodálattal adózott a New York-i és washingtoni lakosok, s úgy általában az amerikai
emberek által tanúsított bátorság és szeretet láttán.
De ránk is ugyanaz a veszély leselkedik, mint annak idején Izraelre. A hazaszeretet lázában
égve könnyen lehet, hogy elsiklunk Isten hozzánk szóló üzenete felett. Ezekben a
pillanatokban bizony ugyanannál az útkereszteződésnél állunk, ahová Izrael is elérkezett.
Nem tudom, ha Ézsaiás korában éltünk volna, vajon odafigyeltünk volna-e intő próféciáira.
Vagy talán nálunk is süket fülekre találtak volna a szavai? Sem Jeruzsálem lakossága, sem a
júdeabeliek nem akarták elhinni, hogy bárki is legyőzhetné őket, holott Ézsaiás így jövendölt:
„Ahogyan elbántam Samáriával és bálványaival, úgy fogok elbánni Jeruzsálemmel és
bálványaival.” (Ézs 10,11) Isten lényegében véve ezt mondta nekik: „Más népeket is pontosan
azért a fajta bálványimádásért büntettem meg, amelyet ti is folytattok. Akkor fölöttetek vajon
miért ne tartanék ítéletet? Rátok ugyan miért ne vonatkozna a törvényem?”
Az emberek „imádság és megemlékezés” céljából rendeznek összejöveteleket Amerika-szerte.
Halottainkról megemlékezni helyes és tiszteletreméltó dolog (valamint teljes mértékben
biblikus is), de vajon miért félünk hasonló rendezvényeket tartani „imádság és megtérés”
jelszóval? Amerika lakossága jelenleg a megemlékezéssel és a bosszú gondolatával van
elfoglalva. De arra vajon ki szólítja fel a nemzetet, hogy térjünk végre vissza Istenhez?
Ami a terroristák megbüntetését illeti, Ézsaiás erre a témára is kitér, amikor a következőket
hirdeti: „Ha befejezi az Úr minden tettét a Sion hegyén és Jeruzsálemben, megbünteti az
asszír király dölyfös szíve gyümölcsét és nagyralátó szeme dicsekvését.” (Ézs 10,12) Miután
Isten elérte célját, és többé nem akarta a „haragja botja”-ként használni Asszíriát,
elpusztította őket. Hasonlóképpen a terroristák sem menekülhetnek meg Isten ítélete elől,
amikor ártatlan embereket támadnak és gyilkolnak meg. Hamarosan mindannyiukat utoléri
örök büntetésük a pokolban.
Hiszem, hogy Isten ezt az üzenetet harsogja a fülünkbe a csapások
idején:
Lelkem mélyén hallom, amint így szól hozzánk az Úr:
„Minden nemzetnél jobban meggazdagítottalak benneteket, és mégis: évek óta nem hagytok
fel az arany és az ezüst imádatával. Idáig elviseltem bálványimádásotokat, szemérmetlen
testiességeteket, azt hogy meggyalázzátok a szent dolgokat, hogy ártatlan vért ontotok, és
hogy minden erőtökkel ki akartok szorítani engem országotokból. Most azonban lejárt
számotokra a türelem ideje!
Egyik prófétát és hírnököt a másik után küldtem hozzátok; újra meg újra figyelmeztettelek
benneteket, mégsem akartátok felismerni gonosz útjaitokat. Azért mértem rátok ezt a csapást,
mert így talán megmenthetlek benneteket. Meg akarom gyógyítani az országotokat, szétzúzni
ellenségeiteket és visszavezetni titeket áldásom alá. De nektek nincs szemetek meglátni
mindezt!”
Ha más népeknek nem kedvezett Isten, akik száműzték Őt maguk közül, Amerikának vajon
miért kedvezne? Éppúgy meg fog büntetni bennünket, ahogyan Sodomát, Rómát,
Görögországot és az összes többi nemzetet is megbüntette, amiért hátat fordítottak neki.
Vegyük fontolóra, mit is mondott az Úr Ezékiel szája által: „Hagyjatok fel vétkeitekkel […] és
újuljatok meg szívetekben és lelketekben! Miért halnátok meg, Izráel háza? Hiszen nem
kívánom a halandó halálát – így szól az én Uram, az Úr –, térjetek hát meg és éljetek!” (Ez
18,31-32)
Ha valaki kételkedne benne, hogy Isten is érez fájdalmat, annak íme az Úr határtalan
szeretetének egyik bizonyítéka: „Egyáltalán nem lelem örömöm abban, hogy szenvedni és
meghalni kell látnom benneteket. Ezért is könyörgök most nektek: forduljatok el bűneitektől és
éljetek!”
Isten szívét az ártatlan embereket érő csapások indítják meg a leginkább. Bizonyos lehetsz
felőle, hogy az elmúlt hetekben Jézus is zokogott a terrortámadások áldozatai miatt. Azt
mondják Róla, hogy „palackba gyűjti a szentek könnyeit”. Nos, hitem szerint a keresztények
által hullatott könnycseppek sokszor valójában Isten könnycseppjei, amelyeket Lelke által
fakaszt fel bennünk.
Időnként azonban félreteszi az emberek feletti szánalmát igazságossága és jogossága miatt, s
– mintegy utolsó lehetőség gyanánt – kénytelen végrehajtani igazságos ítéleteit. Fiának,
Jézusnak a feláldozása a legnagyszerűbb példa erre. Az igazság azt követelte, hogy egy
ártatlan ember hordozza el a világ bűneit, s hogy ez a valaki meg is haljon a többiekért.
Mondd, ki lehetne ártatlanabb, mint maga Isten Fia? Krisztus mégis önként adta oda magát
áldozatul, hogy az egész emberiségnek felkínálja a szabadulást és a megmenekülést.

Mi fog történni Amerikával, ha nem értjük meg Isten üzenetét?

Milyen sors vár nemzetünkre, ha elutasítjuk Istent, aki teljes odafordulást kér tőlünk? Mi lesz,
ha tovább végezzük az abortuszokat és használjuk fel kutatási célra a meggyilkolt embriókat…
ha a jövőben is igyekszünk kiradírozni Megváltónk nevét az amerikai történelemből… ha ismét
felépítünk mindent még jobbra és nagyobbra, csak hogy még inkább meggazdagodjunk… és ha
Isten helyett saját hadseregünk erejére támaszkodunk?
Ézsaiás beszél róla, mi történik minden olyan országgal, amelyik elutasítja Istent és saját
nagyságával kérkedik: „Mert föllángol a gonoszság, mint a tűz […] gomolyogva száll föl a
füstje. A Seregek Ura haragja miatt borul lángba az ország, a nép pedig tűz martaléka lesz.
Senki sem könyörül embertársán. Jobbjába is beleharap, mert olyan éhes, balját is megenné,
mert nem tud jóllakni, mindenki megenné karja húsát is.” (Ézs 9,17-19)
A pusztító lángok az egekig érnek majd; az ország sötétségbe borul; a gazdaságot megrázó
erejű csapás éri; az országból, a városokból, a kerületekből és a családokból kivész minden
egység. Az emberek a túlélésért vívott elkeseredett küzdelem során senki másra nem
gondolnak majd önmagukon kívül, és Isten őrizzen mindenkit, aki a közelükbe kerül!
Kilenc évvel ezelőtt kaptam egy prófétai üzenetet, amelyet 1992. szeptember 7-én mondtam
el a Times Square Gyülekezetben. Hadd ismételjem el most újra:
„E figyelmeztetéssel nem az a célom, hogy bárkit is megrémítsek, hanem hogy aki hallja, vigye
az Úr elé és imádkozzék. Ez tehát az, amit hitem szerint Isten mutatott meg nekem:
Egy harmincnapos ítélet következik New York City-re – olyan, amilyet nem látott még a világ.
Isten leomlasztja a falakat, s elképesztő méreteket ölt majd az erőszak és a fosztogatás. A
soha nem látott kegyetlenség az egész világot rémületbe ejti. Utcáinkon nem csupán a
Nemzeti Gárda, de a hadsereg tagjai is ott sorakoznak majd.
Ezernyi tűz lobban fel egyidejűleg a város különböző pontjain. A Los Angeles-i tűzvész a város
néhány kerületére korlátozódott, de New York teljes egészében lángokban fog állni. Kigyullad a
Times Square is, és a lángok olyan magasra csapnak, hogy kilométerekkel messzebb is látni
lehet majd őket. A tűzoltókocsik nem győzik majd az oltást.
Leáll a vasúti és az autóbusz-közlekedés; a károk milliós nagyságrendűek lesznek. A
Broadwayon minden előadás szünetelni fog. Az befektetők menekülve vonulnak ki a minden
sebéből vérző városból, hogy mentsék, ami még menthető. Ilyen dolgokra csak a Harmadik
Világ országaiban számítanánk, de semmiképpen sem egy olyan fejlett civilizációban, amilyen
az Amerikai Egyesült Államoké is. Pedig nem telik bele sok idő, és New York City teljesen
eladósodik. A Városok Királynője a mocsokba süllyed és a nyomor városává válik.
Hogy mikor lesznek meg mindezek? Annyit mondhatok csupán, hogy hitem szerint én is itt
leszek még, amikor a katasztrófa bekövetkezik. Mindenesetre, amikor eljön ez az idő, Isten
népének nem szabad megriadnia és félnie.”

Szeptember 11-e után elözönlötték missziónk irodáit a telefonhívások és üzenetek; mind azt
tudakolták, ez a terrortámadás volt-e az a csapás, amelyikről annak idején, 1992-ben
prófétáltam. Nem, egyáltalán nem. Amit én láttam, az sokkal szörnyűbb lesz szeptember 11-
nél. Ha Amerika Isten hívása ellenére sem lesz hajlandó visszatérni Hozzá, bizony ugyanolyan
ítéletekre számíthatunk, amilyenek Izraelre is elkövetkeztek, és ezek nem csupán New Yorkot
fogják érinteni, hanem az ország minden területét. Még a középső régió sem menekülhet meg
a csapások elől. A nemzetgazdaság összeomlik, és erőszak lesz úrrá mindenütt. Városainkat
tűz fogja emészteni, utcáinkon pedig tankok dübörögnek majd végig.
Hozzám hasonlóan talán az olvasóban is felmerül a kérdés: „Vajon elkerülhető-e mindez?” A
válaszom igen, kétségkívül. Hiszem, hogy felmentést nyerhetünk az ítélet alól, amennyiben
országunk elnöke Jósiásként áll helyt. Bizonyára sokan úgy emlékszünk Jósiásra, mint arra a
királyra, aki teljes szívvel az Urat kereste. Imádkozzunk, hogy Isten ilyen jósiási lelkülettel
áldja meg az Egyesült Államok elnökét – vagyis hogy remegve hajoljon meg Isten Igéje előtt.
Az Úr a következőket mondta Jósiásnak: „Én veszedelmet hozok erre a helyre és lakóira […]
Mert elhagytak engem, és más isteneknek tömjéneztek […] De mondjátok meg Júda
királyának, aki azért küldött benneteket, hogy megkérdezzétek az Urat: […] Mivel meglágyult
a szíved, és megaláztad magad az Úr előtt, amikor meghallottad, hogy mit jelentettem ki erről
a helyről és lakóiról, hogy milyen pusztulás és átok vár rájuk […], ezért én is meghallgatlak! -
így szól az Úr. Ezért […] nem látod meg azt a nagy veszedelmet, amelyet erre a helyre hozok!”
(2Kir 22,16-20)
Isten lényegében ezt mondta a királynak: „Mindaddig, amíg Igém előtt meghajolva és csak
rám támaszkodva uralkodsz, nem látod meg végbemenni ezeket az ítéleteket. Nem fognak
bekövetkezni egészen addig, amíg te ülsz a trónon.”
Hitem szerint rövid időnk maradt csupán választ adni Isten hívására. Imádkozzunk
mindannyian, hogy nemzetünk megtérjen és visszaforduljon az Úrhoz, mindenekelőtt azonban
saját szívünk állapotáért könyörögjünk: „Add, Uram, hogy ne a katasztrófák miatti
félelmemben, hanem a Te Igéd előtt hulljak térdre! Hallani akarom a hangod a csapások
közepette, így hát segíts nekem teljes mértéken odafordulni hozzád!”

( 1 )  A Világkereskedelmi Központ romjaival borított területen.