Még egyszer körbenéztem a hegy belsejében lévő hatalmas teremben. Az üdvösség
igazságait jelképező l5-incsek és drágakövek dicsősége lélegzetelállító volt. Úgy
tűnt, végtelen sok ilyen kincs van, és szinte lehetetlen teljesen befogadni
szépségüket. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy a többi terem, amely a hit
más nagy igazságait tartalmazta, ennél dicsőségesebb lehetne. Ez segített
megértenem, hogy sok keresztény miért nem akarja soha elhagyni ezt a szintet:
megelégszenek azzal, hogy csodálják a hit alapigazságait. Úgy éreztem, örökké itt tudnék
maradni, anélkül, hogy megunnám.
De a sas, aki mellettem állt, figyelmeztetett:
- Tovább kell menned! - Megfordultam és ránéztem, s ő kicsit halkabban folytatta:
- Nincs annál nagyobb békesség és biztonság, mint az Úr üdvösségében időzni. Azért
kerültél ide, hogy átéld ezt, mert szükséged lesz erre a hitre ott, ahova most mész.
Azonban nem szabad tovább itt maradnod.
A sas kijelentése a békességről és a biztonságról azokat a bátor harcosokat juttatta
eszembe, akik a hegy első szintjén, az Üdvösségen harcoltak. Olyan hősiesen küzdöttek,
és oly sokakat megszabadítottak, ugyanakkor mindnyájuk testét szörnyű sebek borították.
Nem úgy tűnt, mintha békességre és biztonságra találtak volna ezen a helyen. Akkor a
sas megint félbeszakította gondolataimat, mintha hallotta volna őket.
- Isten másképpen értelmezi a békességet és a biztonságot, mint mi. Csatában
megsebesül ni nagy tisztességet jelent. Az Úr sebei által gyógyulunk meg, és mi is a
saját sebeink által kapunk hatalmat a gyógyításra. Ha egyszer gyógyulást nyerünk,
hatalmat kapunk mások meggyógyítására ugyanazon a ponton, ahol az ellenség
megsebzett bennünket. A gyógyítás az Úr szolgálatának egyik alapvető része volt, és
ezért a mi szolgálatunknak is alapvető része. Az egyik oka annak, amiért az Úr
megengedi, hogy rossz dolgok érjék az Ő népét, hogy ők is könyörületet kapjanak
mások iránt, mert ezen keresztül hat a gyógyítás ereje. Ezért beszélt Pál apostol a
megverettetéseiről és megkövezéseiről, amikor a tekintélyét kérdőjelezték meg. Minden
seb, amit kapunk és minden rossz dolog, ami velünk történik átváltoztatható arra a
hatalomra, hogy jót tegyünk. Minden egyes ütés, amelyet a nagy apostol elszenvedett,
mások üdvösségét eredményezte. Minden seb, amelyet a harcosok kapnak, mások
megmentésére, gyógyítására vagy helyreállítására szolgál.
A sas szavai nagyon felbátorítottak. Itt, az üdvösség kincseinek dicsőségében még
világosabbnak és metszőbbnek tűnt ez az igazság. Szerettem volna a hegy tetejéről
kiáltani ezt az üzenetet, hogy bátorítsam azokat, akik még mindig harcolnak.
A sas így folytatta:
- Másik oka is van, hogy az Úr megengedi, hogy sebeket kapjunk. Nincs bátorság valós
veszély nélkül - Az Úr azt mondta Józsuénak, hogy vele megy a harcba az Ígéret
Földjéért, de újra és újra intette, hogy legyen bátor és erős. Azért mondta ezt, mert
Józsuénak harcolnia kellett, és valóságos veszéllyel nézett szembe. Ilyen módon teszi
próbára az Úr azokat, akik méltók az ígéretekre.
Ránéztem az öreg sasra, és észrevettem, hogy tépett és csapzott tollai alatt sebhelyek és
forradások látszanak. Mégsem
voltak csúnyák ezek a hegek, mert aranybarázdák húzódtak rajtuk, amelyek nem fémből,
hanem húsból és tollból voltak. Észrevettem, hogy ez az arany sugározza a dicsőséget,
amely a sasból árad, és amely oly csodálatossá és félelmetessé tette.
- Eddig miért nem vettem ezt észre? - kérdeztem.
- Amíg nem látod és méltányolod az üdvösség kincseinek mélységeit, addig nem
láthatod azt a dicsőséget sem, amit az evangéliumért való szenvedés jelent. Ha
megláttad, kész vagy azokra a próbákra, amelyek után a szellemi hatalom magasabb
fokára léphetsz. Ezek a sebek örökké tartó dicsőséget jelentenek. Ezért viseli Urunk még
itt a mennyben is a sebhelyeket. Még mindig láthatod a sebeit, és az Ő választottainak
sebeit is, amelyeket Érte szenvedtek el. Ezek a mennyei érdemrendek. Akik viselik,
jobban szeretik Istent és az O igazságát, mint a saját életüket. Ők azok, akik követték a
Bárányt, akárhová ment, és vállalták a szenvedést az igazságért, az igazságosságért és az
emberek üdvözüléséért. Az Úr népe igazi vezetőinek, akik valódi szellemi fennhatóságot
hordoznak, előbb a szenvedések által kell bizonyítaniuk Isten iránti odaadásukat.
Ránéztem az engem kísérő angyalcsoport vezetőjére. Azelőtt soha nem láttam, hogy egy
angyal mély érzelmeket tanúsított volna, de ezek a szavak mélyen megindították őt is,
meg a többi angyalt is. Azt gondoltam, mindjárt sírva fakadnak. Akkor a vezető
megszólalt:
- A teremtés kezdetétől fogva sok csodának voltunk szemtanúi. De mindezek között a
legnagyobb, amikor az emberek önként vállalják a szenvedést az Úrért és
felebarátiakért. Nekünk is harcolnunk kell, és időnként mi is kapunk sebeket, de itt a
mennyben olyan nagy világosságban és dicsőségben élünk, hogy mindez nem esik
nehezünkre. De amikor az emberek, akik oly sötét és gonosz helyen laknak, oly kevés
bátorítást kapnak, és képtelenek az Úr dicsőségét közvetlenül szemlélni, csak
reménységük van felőle, önként vállalják a szenvedést,
azért a reménységért, melyet csak homályosan láthatnak szívükkel ez még a
leghatalmasabb angyalokat is arra készteti, hogy térdüket meghajtva, boldogan szolgálják
az üdvösségnek ezeket az örököseit. Először nem értettük, miért rendelte az Atya, hogy
az emberek hitben járjanak, anélkül, hogy a valóságot és a menny dicsőségét közvetlenül
szemlélhetnék, és hogy ilyen ellenségeskedést szenvedjenek el. De most már értjük, hogy
a szenvedések által válik teljesen bizonyossá, méltók-e arra a nagy hatalomra, amelyet
Isten saját háza népének fog adni. Ez a hitben való járás a legnagyobb csoda az egész
mennyben. Azok, akik kiállják ezt a próbát, méltók arra, hogy a Báránnyal együtt üljenek
az Ő trónján, mivel a Bárány méltókká tette őket, ők pedig bebizonyították, hogy igazán
szeretik az Urat.
Ekkor a sas közbe szólt:
- A bátorság által mutatkozik meg a hit. Az Úr sohasem ígérte, hogy az Ő útja könnyű
lesz, de biztosított bennünket, hogy megéri. Azoknak a bátorsága, akik az Üdvösség
szintjén harcoltak, tiszteletet ébresztett a menny angyalaiban az iránt, amit Isten a bukott
emberben elvégzett. Ezek a harcosok sebeket kaptak a szörnyű támadásban, miközben -
ugyanúgy, mint Krisztus a kereszten - nem láttak mást, mint sötétséget, és úgy látszott,
hogy a gonosz arat diadalt az igazság felett. Ennek ellenére nem adták fel, és nem
hátráltak meg.
Újra azon kezdtem bánkódni, hogy én nem maradtam ott az Üdvösség szintjén, hogy
együtt harcoljak ezekkel a bátor emberekkel. A sas értette a gondolataimat, és újra
közbeszólt:
Azzal, hogy megmásztad a hegyet, te is bebizonyítottad hitedet és bölcsességedet,
amelyek szintén hatalmat szabadítanak fel. Hited sok lelket szabadított meg, akik ezáltal
az üdvösség hegyéhez jöttek. Te is kaptál néhány sebet, de a te hatalmad a királyságban
inkább a hit cselekedeteiből származik, mint a szenvedésből. Mivel néhány dologban
hűséges voltál, most azt a nagy megtiszteltetést kapod, hogy visszamehetsz szenvedni,
hogy sokak vezetőjévé válhass. De ne felejtsd el, hogy mi mindannyian egy közös célért
munkálkodunk, tekintet nélkül arra, hogy építünk vagy szenvedünk. Ha még magasabbra
jutsz a hegyen, még sokkal több lélek tölti majd meg ezeket a termeket, a menny nagy
örömére. Most arra hivattál el, hogy följebb juss és építs, de ha ezen hűséges leszel, akkor
később megkapod azt a megtiszteltetést is, hogy szenvedj Őérte.
Megfordultam, és ránéztem a sötét és baljóslatú ajtóra, amire ez volt írva: "Krisztus
Ítélőszéke". Ahogy melegség és békesség árasztotta el lelkemet, amikor az üdvösség
csodálatos kincseire néztem, most a félelem és bizonytalanság öntött el, amikor erre az
ajtóra pillantottam. Úgy tűnt, minden porcikám itt akar maradni ebben a teremben, és
semmi sem akarja bennem, hogy bemenjek az ajtón. A sas újra válaszolt a gondolataimra.
- Mielőtt bármelyik nagy igazsághoz vezető ajtón belépsz, ugyanezek az érzések fognak
el. Még akkor is ezt érezted, amikor beléptél ebbe a terembe, amely az üdvösség
kincseivel van tele. De a félelmek a bukás következményei, a Jó és Gonosz Tudása
Fájának gyümölcsei. Ez a tudás tett mindannyiunkat bizonytalanná és énközpontúvá. A jó
és a gonosz ismerete miatt tűnik félelmetesnek Isten valódi ismerete, holott valójában
minden Istentől származó igazság nagyobb békességre és biztonságra"vezet bennünket.
Még Isten ítéletei is kívánatosak, mert az Ő útjai mindig tökéletesek.
Mostanra már eleget tapasztaltam ahhoz, hogy tudjam: ami helyesnek látszik, sokszor az
hozza a legkevesebb eredményt, és gyakran kudarchoz vezet. Utam során mindig a
nagyobb kockázattal járó ösvény vezetett a legnagyobb jutalomhoz. Azonban úgy tűnt,
egyre nagyobb a tét. Ezért egyre nehezebb volt úgy döntenem, hogy folytatom az utat
felfelé. Kezdtem megérteni azokat, akik egy ponton megálltak, és nem akartak
továbbmenni, bár jobban tudtam, mint valaha, hogy rosszul döntöttek. Csak az jelent
valódi biztonságot, ha folyton továbbhaladunk olyan régiókba, ahol még több hitre van
szükségünk, és még inkább függünk az Úrtól. - Igen, a magasabb szellemi szinten való
járás valóban több hitet követel - tette hozzá a sas. - Az Úr kezünkbe adta Királyságának
térképét, amikor azt mondta: "Ha meg akarod tartani az életedet, akkor el fogod veszteni,
de ha elveszíted Énértem, akkor megtalálod. " Egyedül ez tarthat meg az ösvényen, míg
fölérsz a csúcsra, és ez vezet győzelemre az előttünk álló !1agy csatában, és segít majd,
hogy megállhass Krisztus Ítélőszéke előtt.
Tudtam, itt az ideje, hogy elinduljak. Elhatároztam, hogy mindig emlékezni fogok ennek
a teremnek a dicsőségére, ahol az üdvösség kincsei voltak, de azt is tudtam, hogy tovább
kell mennem. Megfordultam, minden bátorságomat összeszedve kinyitottam a Krisztus
ítélőszéke felé vezető ajtót, és beléptem. A mellém rendelt angyalok körülállták az ajtót,
de nem jöttek velem.
- Mi az, ti nem jöttök? - kérdeztem követelőzve.
- Ahova most mész, oda egyedül kell menned. Mi a túloldalon várunk majd rád.
Válasz nélkül megfordultam, és elindultam, mielőtt még meggondolhattam volna
magam. Valahogyan tudtam, hogy ez így van rendjén: nem az angyalok kíséretében kell
bíznom. Miközben a sötétben mentem, még hallottam a sas hangját:
- Ha ezen keresztüljutsz, akkor már senki másban nem fogsz bízni, még magadban sem,
egyedül az Úrban.
A legrémisztőbb sötétségen haladtam keresztül, amit valaha átéltem. Minden lépés
szörnyű küzdelmet jelentett a félelemmel. Kezdtem azt gondolni, hogy magába a pokolba
kerültem. Végül elhatároztam, hogy visszamegyek, de mikor megfordultam, nem láttam
semmit. Az ajtó bezárult, és még azt sem láttam, merre van. Úgy éreztem, hogy minden,
ami eddig történt velem, és minden, amit az angyalok és a sasok mondtak: csupán trükk
volt, hogy becsaljanak ebbe a pokolba. Becsaptak!
Az Úrhoz kiáltottam, hogy bocsásson meg és segítsen rajtam. Abban a pillanatban
megláttam Őt, amint a kereszten függött, pontosan úgy, mint az előző teremben, amikor
kezemet a piros kőre tettem. Újra láttam lelkében a sötétséget, ahogyan egyedül
hordozta a világ bűneit. Akkor borzasztóan sötétnek láttam, de most ugyanaz
világosságnak tűnt. Elhatároztam, hogy továbbmegyek, és közben Őrá összpontosítom
a gondolataimat. Amint elindultam, minden lépéssel növekedett szívemben a békesség,
és percről percre jobban éreztem magam. Egy idő múlva már nem is vettem észre, hogy
sötét van, és nem is fáztam. Majd halvány fényt pillantottam meg a távolban, mely
fokozatosan dicsőséges világossággá erősödött. Olyan csodálatos volt, hogy úgy
éreztem, magába a mennybe kerültem. Minden lépéssel egyre nőtt a dicsőség, s én azon
csodálkoztam, hogyan lehet egy ilyen csodálatos helynek ennyire sötét, és rossz
előérzetet keltő bejárata. Most már minden lépést élveztem.
Az ösvény egy olyan hatalmas terembe vezetett, amelyet - azt gondoltam - maga a Föld
sem tudna befogadni. Szépségét össze sem lehet hasonlítani földi építészeti
alkotásokkal. Szebb volt, mint bármi, amit valaha láttam, beleértve a Kertet, és az
üdvösség kincseit tartalmazó termet is. Most ugyanúgy elárasztott az öröm és a
gyönyörűség, mint ahogyan percekkel ezelőtt a sötétség és a félelem. Akkor értettem
meg, hogy valahányszor nagy lelki fájdalmat vagy sötétséget éltem át, azt mindig Isten
dicsőségének és békességének nagyobb kijelentése és megtapasztalása követte.
Messze, a csarnok túlsó végében volt a Forrása ennek a mindenről tükröződő
dicsőségnek. Tudtam, hogy ez maga az Úr, és noha már sokszor találkoztam Vele, kissé
mégis féltem, amint közeledtem Hozzá. Ez azonban szent félelem volt, amely még
jobban megnövelte bennem az örömöt és békességet. Tudtam, hogy Krisztus
Ítélőszékéből minden eddiginél nagyobb biztonság, de ugyanakkor erősebb és tisztább
félelem is származik.
Nem is érzékeltem, milyen messze vagyok a trónszéktől. Olyan csodálatos volt itt járni,
hogy nem bántam, ha ezer évbe telik is, amíg odaérek. Földi idővel mérve nagyon
sokáig tartott. Egyszer úgy éreztem, napokba telik, máskor azt gondoltam, hogy évekbe.
De valahogyan a földi időnek itt nem volt jelentősége.
Az Úr dicsősége annyira rabul ejtett, hogy már jó ideje mentem, mire észrevettem, hogy
nagy sokaság mellett haladok, akik bal felől sorokban álltak. (Jobbról is legalább
annyian voltak, de olyan messze, hogy nem is láttam őket addig, amíg a trónt el nem
értem.) Amint rájuk néztem, meg kellett állnom. Királyi megjelenésük teljesen
elkápráztatott: soha nem láttam ehhez foghatót. Arckifejezésük lenyűgöző volt. Még
soha nem láttam ilyen békességet és magabiztosságot emberi arcon. Mindannyian olyan
csodálatosan szépek voltak, hogy ahhoz fogható nincs a Földön. Ahogyan odafordultam
a hozzám legközelebb állókhoz, üdvözlésképpen meghajoltak, mintha ismernének.
- Honnan ismertek engem? - kérdeztem, miközben meglepődtem saját bátorságomon,
hogy egyáltalán meg mertem őket szólítani.
- Te azok közé a szentek közé tartozol, akik az utolsó csatában harcolnak - felelte az
egyik. - Itt mindenki ismer téged és mindazokat, akik most a Földön harcolnak. Mi azok
a szentek vagyunk, akik az előtted lévő, nemzedékekben szolgálták az Urat. Nekünk
megengedte az Úr, hogy végignézzük az utolsó csatát, mi vagyunk a tanúk nagy fellege.
Mindnyájatokat ismerünk, és mindent látunk, amit csak tesztek.
Meglepetéssel vettem észre egyik földi ismerősömet. Hűséges hívő volt, de nem hittem,
hogy valaha is bármi jelentőset tett volna. Földi életében nem volt vonzó megjelenésű, s
ez szégyenlőssé tette. Itt ugyanazokat az arcvonásokat viselte, mégis valahogy sokkal
inkább jóképű volt, mint bárki, akit a Földön ismertem. Olyan magabiztossággal és
méltósággal lépett hozzám, amilyet azelőtt soha nem láttam sem rajta, sem senki máson.
- A menny sokkal nagyobb, mint amilyenről valaha is álmodtunk földi életünkben -
kezdte. - Ez a csarnok csupán küszöbe azoknak a dicsőséges tartományoknak, amelyek
messze túl vannak felfogóképességünk határain. Viszont az is igaz, hogy a második
halál sokkal borzalmasabb, mint ahogy gondoltuk. Sem a menny, sem a pokol nem
olyan, mint amilyennek elképzeltük. Ha tudtam volna a Földön azt, amit most tudok,
akkor másképp éltem volna le az életemet. Te hatalmas áldásban részesültél, hogy még a
halálod előtt ide látogathattál - mondta, végignézve az öltözetemen.
Akkor én is végignéztem magamon. Még mindig az alázatosság kopott köpenyét
viseltem, és alatta a páncélt. Szennyesnek és durvának éreztem magam ezek előtt a
dicsőséges szentek előtt. Arra gondoltam, hogy komoly bajban leszek, ha így akarok
majd megjelenni az Úr előtt. A sashoz hasonlóan régi ismerősöm is értette a
gondolataimat, és válaszolt is rájuk.
- Azoknak, akik ebben a köpenyben jönnek ide, nincs mitől félniük. Ez a köpeny a
legmagasabb rang ezen a helyen, ezért hajoltak meg előtted mindazok, akik mellett
elhaladtál.
- Nem is vettem észre, hogy bárki meghajolt volna előttem
- feleltem kissé zavartan. - Valójában egészen addig senkit
sem vettem észre, amíg ide nem értem.
- Ez nem baj - folytatta ő. - Itt mindannyian kifejezzük a másiknak járó tiszteletet. Még
az angyalok is szolgálnak nekünk, de egyedül az Atyát és az Ő Krisztusát imádja
mindenki. Egyértelmű különbség van a szeretetből fakadó egymás iránti tisztelet és az
imádat között. Ha ezt már a Földön megértettük volna, akkor egészen másképp bántunk
volna egymással. Csak itt, az Isten dicsőségének a fényében látjuk és értjük meg egy-
mást teljesen, és ezért csak itt tudunk helyesen viszonyulni egymáshoz.
Még mindig szégyelltem magam. Alig tudtam megállni, hogy le ne boruljak előttük,
ugyanakkor szerettem volna elrejtőzni, mert annyira közönségesnek éreztem magam.
Azután azon siránkoztam, hogy gondolataim itt is éppen olyan ostobák, mint a Földön, s
ráadásul mindenki előtt nyilvánvalóak! Szennyesnek és ostobának éreztem magam e
hatalmas és tiszta szentek előtt. Régi ismerősöm megint válaszolt gondolataimra.
- Nekünk most már romolhatatlan testünk van, neked pedig még nincs. A mi értelmünket
már nem akadályozza a bűn. Ezért többet vagyunk képesek felfogni, mint a
legragyogóbb földi elme, és az örökkévalóságban még csak nőni fog a
felfogóképességünk. Ez azért van így, hogy megismerhessük az Atyát és az Ő
teremtésének dicsőségét. A Földön még csak el sem kezdheted megérteni azt, amit itt a
legutolsó is tud, és mi itt a legutolsók között is a legkisebbek vagyunk.
- Hogyan lehetnél te az egyik legutolsó? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Itt egyfajta rangsor van. Földi életünk jutalmaként kapjuk itteni örökkévaló
pozíciónkat. Ez a nagy sokaság, akiket itt látsz, azok, akiket az Úr "bolond szüzeknek"
nevezett. Ismertük az Urat, és bíztunk, az Ő keresztjében az üdvösségünkre nézve, de
nem igazán Érte éltünk, hanem magunknak. Nem tartottuk telve edényeinket a Szent
Szellem olajával. Örök életünk van ugyan, de földi életünket eltékozoltuk.
Ezen nagyon megdöbbentem, de tudtam, hogy ezen a helyen senki nem hazudhat.
- De hiszen a bolond szüzek a külső sötétségben csikorgatták a fogukat - tiltakoztam.
- Úgy is történt. Az a fölött érzett mély szomorúságunk, hogy a Földön elvesztegettük
életünket, minden lehetséges földi szomorúságot meghaladott. Ennek a fájdalomnak a
sötétségét csak azok tudják megérteni, akik átélték. És ez a sötétség még nagyobb annak
a dicsősége mellett, Aki előtt kudarcot vallottunk. Te most a mennyben a legalacsonyabb
rangúak között állsz. Nincs annál nagyobb ostobaság, mintha megismered Isten örök
üdvösségét, azután továbbra is saját magadnak élsz. Amikor ide kerülsz és rádöbbensz
erre, az olyan fájdalmat és szomorúságot jelent, amit földi lélek nem is tudna elviselni.
Mi vagyunk azok, akik emiatt a legnagyobb bolondságunk miatt átéltük a külső
sötétséget.
Még mindig hitetlenkedtem.
- De hiszen ti olyan dicsőségesek vagytok, és úgy telve vagytok békességgel és örömmel,
hogy azt soha nem tudtam volna elképzelni, még itt a mennyben sem. Nem érzek benned
semmi bűntudatot, de azt is tudom, hogy itt lehetetlen hazudni. Nem értem az egészet.
Egyenesen a szemembe nézett és így folytatta:
- Mindezek ellenére az Úr sokkal jobban szeret bennünket, mint amennyire most
megértheted. Az Ő Ítélőszéke előtt megízleltem a lélek legnagyobb sötétségét, és a lehető
legmélyebb bűnbánatot. Bár itt nem úgy mérjük az időt, mint a Földön, mégis úgy tűnt,
ez a szörnyű fájdalom olyan hosszú ideig tartott, mint a földi életem. Minden bűnöm és
ostobaságom, amelyet nem bántam meg, elvonult előttem és mindazok előtt, akik itt
vannak. Nem értheted meg ennek a fájdalmát, amíg te magad meg nem tapasztalod
ugyanezt: úgy éreztem, mintha a pokol legmélyebb bugyrában lennék, holott az Úr
dicsősége előtt álltam. Ő mindaddig rendíthetetlen volt, amíg az egész életem teljesen le
nem pergett előttem. Amikor kértem, hogy bocsásson meg, és keresztjének irgalmáért
könyörögtem, akkor letörölte a könnyeimet, és elvette a sötétséget. Most már nem érzem
azt a keserűséget, amelyet trónja előtt állva megismertem, de emlékszem rá. Csak itt
emlékezhetsz ilyen élményekre anélkül, hogy még mindig éreznéd annak fájdalmát.
Egyetlen pillanat a menny legalacsonyabb részén is sokkal jobb, mint ezer év a
legelőkelőbb földi életben. Most már az ostobaságom feletti gyászom örömre fordult, és
tudom, hogy örökké örülni fogok, még ha a menny legutolsó helyén is.
Hirtelen az üdvösség kincsei jutottak megint eszembe. Valamiképpen tudtam, hogy
mindaz, amit ez az ember elmondott, már kijelentetett nekem az üdvösség kincsei által.
Minden egyes lépés felfelé a hegyre vagy befelé a hegy belsejében azt mutatta, hogy az
Úr útjai sokkal félelmetesebbek és csodálatosabbak, mint azelőtt valaha is képes voltam
felfogni.
Régi ismerősöm egyenesen a szemembe nézve folytatta:
- Nem azért vagy itt, hogy csupán ismereteket szerezz, hanem azért, hogy bizonyos
dolgokat átélj, amelyek megváltoztatják az életedet. A közvetlenül fölöttünk álló
mennyei rang sokkal nagyobb a miénknél. És minden utána következő még sokkal
magasabb az előzőnél. Nemcsak azért, mert a szentek szellemi teste minden szinttel
egyre dicsőségesebb, hanem azért is, mert minden újabb szint egyre közelebb van a
trónhoz, melyből minden dicsőség árad. Mégsem szomorkodom a kudarcom miatt.
Hiszen valójában semmit sem érdemlek. Kizárólag kegyelemből lehetek itt, és nagyon
hálás vagyok mindazért, amit kaptam. Ő annyira méltó a szeretetünkre! Sok csodálatos
dolgot csinálhatnék a menny különböző részein, de inkább maradok itt, hogy
szemlélhessem az Ő dicsőségét, még ha csak a legtávolabbi sarokból is.
Azután a távolba nézve hozzátette:
- Most a menny minden lakosa ebben a teremben van, hogy láthassa, hogyan bontakozik
ki Isten nagy titka, és hogy láthasson benneteket, akik az utolsó nagy csatát fogjátok
megvívni.
- Látod Őt innen? - kérdeztem. - Én ugyan látom az Ő dicsőségét a távolban, de Őt magát
nem!
- Igen, látom Őt, és mindent, amit tesz - még innen is, mert én sokkal jobban látok, mint
te - válaszolt. - Hallom is Őt. Látom a Földet is. Mindezt a hatalmat Ő adta nekünk. Mi
vagyunk a tanúk nagy fellege, akik figyelnek titeket - ismételte.
Meghajolt, majd visszatért a helyére. Újra elindultam, s közben próbáltam mindazt
feldolgozni, amit az imént hallottam. Elnéztem ezt a hatalmas tömeget, a "bolond szüzek"
-et, akik szellemileg átaludták földi életüket: ha most bármelyikük megjelenne a Földön,
az emberek istenként imádnák. Itt mégis ők a legkisebbek!
Akkor eszembe jutottak azok az idők, amiket én vesztegettem el a saját életemből. Olya!)
erővel ragadott meg ez a gondolat, hogy meg kellett állnom. Életem bizonyos részei
kezdtek leperegni előttem. Kimondhatatlan szomorúságot éreztem emiatt az egyetlen
bűnöm miatt. Hiszen én is az egyik legnagyobb bolond voltam! Talán több olajat
tartottam a lámpásomban, mint mások, de mennyire ostoba voltam, amikor mások cse-
lekedeteihez mértem azokat a cselekedeteket, amiket tőlem kért az Úr. Én is bolond szűz
voltam!
Amikor már azt hittem, hogy teljesen összeroskadok e szörnyű felfedezés súlya alatt,
odalépett hozzám egy férfi, hogy megtámogasson. Őt már ismertem, és Isten nagy
emberének tartottam. Az érintésétől valamiképpen föléledtem, s ekkor melegen üdvözölt.
Valaha nagyon szerettem volna, ha tanítványává fogad. Találkoztam vele, de nem jöttünk
ki egymással. Mint sokan mások, én is megpróbáltam közel kerülni hozzá, hogy
tanulhassak tőle, de valahogy idegesítettem, és végül megkért, hogy menjek el. Utána
évekig bűntudatot éreztem emiatt, mivel azt gondoltam, hogy nehéz természetem miatt
elszalasztottam ezt a nagyszerű lehetőséget. Bár igyekeztem nem gondolni rá, még
mindig hordoztam ennek a kudarcnak a terhét. Amikor megláttam őt, mindezek az
érzések felkavarodtak bennem. Nagyon rossz érzés volt. Most olyan fejedelmi volt, hogy
még nagyobb undort és szégyent éreztem szegényes külsőm miatt. El akartam rejtőzni, de
sehogy sem tudtam kitérni előle. Meglepetésemre irántam való kedvessége annyira
őszinte volt, hogy hamarosan én is feloldódtam. Úgy tűnt, semmilyen fal nincs már kö-
zöttünk. A belőle áradó szeretet miatt szinte teljesen elfeledkeztem a vele kapcsolatos
problémáimról.
- Alig vártam már, hogy találkozhassak veled - mondta.
- Tényleg vártál rám? - kérdeztem. - Miért?
- Te csak az egyike vagy azoknak, akikre várok. Egészen a megítéltetésemig nem
értettem, hogy te is azok közé tartozol, akiknek a segítésére és tanítvánnyá nevelésére
elhívást kaptam, de velük együtt elutasítottalak téged is.
- De uram - tiltakoztam. - Igaz ugyan, hogy nagy megtiszteltetés lett volna, ha a
tanítványod lehetek, és nagyon hálás vagyok a veled töltött időszakért, de annyira
arrogáns voltam, hogy megérdemeltem az elutasításodat. Tudom, hogy a lázadásom és a
büszkeségem miatt nem lehetett igazi szellemi apám. Nem a te hibád volt, hanem az
enyém.
- Igaz, hogy felfuvalkodott voltál, de nem ezért sértődtem meg és fordultam ellened,
hanem azért, mert belső bizonytalanságom miatt mindenkin uralkodni akartam.
Megsértődtem, mert nem fogadtál el mindent fenntartás nélkül, amit mondtam. Ezért
kezdtem hibát keresni benned, hogy igazoljam az elutasítást. Azt gondoltam, hogy ha
nem tudok rajtad is uralkodni, akkor egy napon majd a fejemre nősz, és
megszégyenítesz engem is, a szolgálatomat is. Többre becsültem a szolgálatomat az em-
bereknél, akikért kaptam, és ezért utasítottalak el téged és még sok más embert is
magamtól - mondta.
- Be kell vallanom, néhányszor azt gondoltam, olyan lettél, mint egy ... - de zavarba
jöttem attól, amit mondani akartam.
- És igazad is volt - mondta olyan őszinteséggel, amely ismeretlen a Földön. -
Kegyelmet kaptam rá, hogy szellemi apa legyek, de nagyon rossz apa voltam. Minden
gyerek lázadó. Mindannyian énközpontúak, és azt gondolják, hogy körülöttük forog a
világ. Ezért van szükségük szülőkre, akik felnevelik
őket. Szinte minden gyerek szégyent hoz a családjára néha, de attól még családtag marad.
Isten gyermekei közül sokaktól elfordultam, akiket pedig Ő bízott rám, hogy
biztonságban felneveljem őket. Sokakat cserbenhagytam azok közül is, akik velem
maradtak. Legtöbben szörnyű sebeket kaptak és kudarcokat szenvedtek, amiket
elkerülhettek volna, ha segítek nekik. Sokan közülük most az ellenség fogságában
vannak. Fölépítettem egy hatalmas szervezetet, és jelentős hatással voltam az Eklézsiára,
de a legnagyobb ajándékok azok az emberek voltak, akiket az Úr rám bízott, hogy
tanítvánnyá neveljem őket - és én sokukat elutasítottam. Ha nem lettem volna annyira
önző, és nem a saját jó híremmel törődök, akkor most király lehetnék itt. Az egyik
legmagasabb trónra kaptam elhívást. Mindaz, amit te eddig véghezvittél, vagy még
ezután fogsz cselekedni, az én mennyei számlámat is gyarapította volna. Ehelyett olyan
dolgokra fordítottam nagy figyelmet, amelyeknek igen csekély a valódi és örökkévaló
jelentősége.
- Mindennek ellenére ámulatba ejtő, amit véghezvittél- vetettem közbe.
- Ami a Földön jónak tűnik, az innen nézve egészen másképp látszik. Ami a Földön
királlyá tesz, itt gyakran éppen az gátol meg abban, hogy király lehess. Ami pedig itt
királlyá tesz, azt a Földön nem becsülik sokra. Sok nagy próbát és lehetőséget kaptam,
amelyekben kudarcot vallottam, és az egyik te voltál. Megbocsátasz nekem?
- Természetesen - mondtam zavartan. - De nekem is szükségem van a megbocsátásodra.
Még ezek után is úgy gondolom, hogy kellemetlenkedésem és lázadásom megnehezítette
a dolgodat. Valójában én is elkövettem azt a bűnt, hogy nem engedtem magamhoz
másokat, ugyanazért, amiért te nem engedtél magadhoz engem.
- Az igaz, hogy nem voltál tökéletes, és néhány hibádat jól láttam, de ez soha nem lehet
ok arra, hogy valakit elutasítsunk - felelte. - Az Úr sem utasította el az embereket, amikor
látta kudarcaikat. Nem utasított el engem sem, amikor látta a bűnömet, hanem az életét
adta értünk. Mindig a nagyobb tartozik odaadni az életét a kisebbért. Én voltam kettőnk
közül az érettebb. Nekem volt nagyobb hatalmam, de olyan lettem, mint a kecskebak a
példázatban. Azzal, hogy elutasítottalak téged, és másokat is, akiket az Úr küldött
hozzám, Őt magát utasítottam el.
Ahogy beszélt, szavai szíven ütöttek. Én is vétkes voltam mindabban, amit mondott.
Sorra elvonultak előttem azok a fiatalok, akiket elhessegettem magamtól, mert nem
tartottam őket érdemesnek arra, hogy az időmet rájuk pazaroljam. Most már
kétségbeesetten mentem volna, hogy újra összegyűjtsem őket! Az a szomorúság, amelyet
éreztem, még az elvesztegetett időm feletti szomorúságnál is nagyobb volt. Hiszen
embereket vesztegettem el! Most sokan közülük az ellenség foglyai. Azok között vannak,
akik megsebesültek és foglyul estek a legutóbbi csatában. Ez az egész csata emberekért
folyt, és mégis gyakran velük törődtünk a legkevésbé. Inkább harcolunk különböző
igazságokért, mint emberekért, holott értük adattak az igazságok. Missziós szervezetekért
és szolgálatokért harcolunk, miközben kíméletlenül keresztülgázolunk azokon az embere-
ken, akikből e szervezetek állnak.
- És még engem tartanak sokan szellemi vezetőnek, holott valójában én vagyok a szentek
között a legkisebb! - mondtam hangosan.
- Tudom, hogy mit érzel - jegyezte meg egy másik ember, akit felismertem. Róla mindig
azt gondoltam, hogy minden idők egyik legnagyobb keresztény vezetője.
- Pál apostol, életének végéhez közeledve azt mondta magáról, hogy ő a szentek közül a
legkisebb. Azután halála előtt a „legnagyobb bűnösnek” nevezte magát. Ha ezt nem
tanulta volna meg földi életében, akkor őt is az a veszély fenyegette volna, hogy a
szentek között az egyik legutolsó lesz a mennyben. Mivel azonban megtanulta, ezért
most egyike azoknak, akik a legközelebb vannak az Úrhoz, és akik a legmagasabb rangot
kapják majd az örökkévalóságban - mondta.
Az, hogy ezt az embert a „bolond szüzek” között láttam, a legnagyobb meglepetés volt,
ami eddig ért.
- Nem tudom elhinni, hogy te is azok közé a bolond szüzek közé tartozol, akik átaludták
földi életüket. Te miért vagy itt?
- Azért, mert az egyik legsúlyosabb hibát követtem el azok között, akikre Megváltónk
dicsőséges evangéliumát bízták. Pál apostollal ellentétben - aki onnan indult, hogy nem
tartotta magát alábbvalónak a legnagyobb apostoloknál, majd egészen odáig ment, hogy ő
a bűnösök között az első - én éppen fordítva jártam be ezt az utat.
Amikor elindultam, tudtam, hogy én vagyok az egyik legnagyobb bűnös, aki kegyelmet
nyert, de életem végére már a legnagyobb apostolok közé soroltam magam. Ellentétben a
barátunkkal, aki bizonytalanságból támadta a körülötte lévőket, én a mérhetetlen
büszkeségem miatt támadtam mindenkit, aki nem pontosan úgy látta a dolgokat, ahogy
én. Azokat, akik követtek, megfosztottam a saját elhívásuktól, sőt még a
személyiségüktől is, és kényszeríttettem őket, hogy hozzám hasonlók legyenek.
Körülöttem senki sem lehetett önmaga. Senki sem mert kérdőre vonni, mert ha
megpróbálta volna, porrá zúzom. Azt gondoltam, ha másokat elnyomok, magamat
felemelem. Azt hittem, hogy nekem kell a Szent Szellem szerepét betöltenem mindenki
számára. Kívülről a szolgálatom olajozottan működő gépezetnek látszott, ahol mindenki
egységben van és tökéletes a rend, de valójában ez a koncentrációs tábor rendje, volt. Az
Úr gyermekeit az én saját képemre formáltam az Ő képe helyett, s robotokat csináltam
belőlük. A végén már nem is az Urat, hanem a saját magamnak épített bálványt
szolgáltam. Életem végére tulajdonképpen az igazi evangélium ellenségévé váltam -
legalábbis a gyakorlatban még akkor is, ha tanításaim és írásaim maradéktalanul
biblikusnak tűntek.
Mindez éppen tőle annyira megdöbbentett, hogy úgy éreztem, minden újabb találkozás
még nagyobb megdöbbenést hoz számomra, mint az előző.
- Ha valóban az evangélium ellenségévé lettél, akkor hogy lehet az, hogy mégis itt vagy? -
kérdeztem.
- Isten kegyelméből bíztam a keresztben a saját üdvösségemre nézve, még akkor is, ha
másokat visszatartottam tőle azzal, hogy az Úr helyett magamhoz vezettem őket. Áldott
Megváltónk azonban hűséges marad még akkor is, ha mi hűtlenek vagyunk. Az is az Úr
kegyelme volt, hogy hamarabb elhívott a Földről, mint eredetileg tervezte, hogy az
emberek, akik a Hatalmam alatt voltak, megtalálhassák és megismerhessék Őt.
Ennél jobban nem is lehettem volna megdöbbenve. Mindez igaz lehet? Hiszen a
történelem merőben más képet festett erről az emberről. Gondolataimban olvasva
folytatta:
- Istennek egészen más krónikáskönyvei vannak, mint nektek a Földön. Most bepillantást
nyerhettél ebbe, de még mindig nem látod át teljesen, hogy mennyire is különbözőek való-
jában. A földi történelem elmúlik, de azok a könyvek, amelyeket itt írnak, örökké
megmaradnak. Ha tudsz örvendezni annak, amit a menny följegyez az életedről, akkor
valóban áldott vagy. Az ember mindig tükör által homályosan lát, és ezért mind a
történelem, mind a saját élettörténete homályos marad számára, sőt néha teljesen tévesen
értékeli.
- Hogy lehet az, hogy sok más vezető olyan nagyra becsült téged? - kérdeztem, mivel még
mindig nehezemre esett befogadni, amit hallottam.
- Még a keresztények közül is csak nagyon-nagyon keveseknek adatik meg az igazi
megítélés ajándéka. Enélkül lehetetlen pontosan felismerni az igazságot a jelen vagy a
múlt embereivel kapcsolatban. Még ezzel az ajándékkal sem könnyű. Addig, amíg ide
nem kerülsz, ahol mindenki teljesen lelepleződik, mindig torz előítéletek alapján fogsz
megítélni másokat, és jobbnak vagy rosszabbnak gondolod őket, mint amilyenek a
valóságban. Ezért kaptuk azt a figyelmeztetést, hogy senkit ne ítéljünk idő előtt. Addig,
amíg ide nem kerülünk, nem tudhatjuk igazán, hogy mi van mások szívében, akár jók,
akár gonoszak a tetteik. Még a legrosszabb embernek is vannak jó szándékai, és még a
legjobb embernek is vannak gonosz szándékai. Csakis itt lehet megítélni az embert mind
cselekedetei, mind szándékai alapján.
- Miután visszatérek a Földre, képes leszek majd helyesen értékelni a történelmet azért,
mert itt jártam? - kérdeztem.
- Te azért vagy itt, mert kérted az Urat, hogy keményen ítéljen meg é,~ kíméletlenül
igazítson ki, hogy tökéletesebben szolgálhasd Őt. Ez volt életed egyik legbölcsebb
kérése. A bölcs megítéli magát, mielőtt más ítélné meg. Aki még bölcsebb, az Urat kéri,
hogy ítélje meg, mert felismeri, hogy az ember még önmagát sem tudja helyesen
megítélni. Azáltal, hogy itt jártál, sokkal nagyobb bölcsességre és tisztánlátásra tettél
szert, de a Földön sosem láthatsz teljesen tisztán. Amit itt átéltél, az segíteni fog abban,
hogy jobban megismerd az embert, de teljesen csak akkor ismerheted meg, amikor már
végleg itt leszel. Amikor majd elhagyod ezt a helyet, akkor inkább azon fogsz
megdöbbenni, hogy milyen kevéssé ismered az embereket"mint azon, hogy mennyivel
jobban ismered őket, mint eddig. És ez ugyanúgy igaz a történelemre is. Azért
beszélhettem most veled, mert bizonyos értelemben a tanítványom lettél az írásaim által,
és ha megtudod az igazságot velem kapcsolatban, az hasznodra lesz - fejezte be a híres
Reformátor.
Akkor egy számomra ismeretlen hölgy lépett előre. Lélegzetelállítóan szép és bájos volt,
de ez a szépség semmiképpen sem volt érzéki vagy csábító.
- Én voltam a felesége a földön - kezdte. - Sok minden, amit a férjemtől tudsz, valójában
tőlem származik, ezért amit mondani fogok, mindkettőnkről szól. Megreformálhatod az
Egyházat úgy, hogy a saját lelkedet nem engedted átformálni. Irányíthatod a történelem
menetét, anélkül hogy az Atya akaratát cselekednéd, s dicsőítenéd az Ő Fiát. Ha arra
szánod magad, hogy az emberi történelmet formáld, sikerülhet ugyan, de végül mégis
elmúlik és elillan, mint a füstgomolyag.
- De hiszen a férjed munkája vagy a tiéd nagy hatást gyakorolt az utánatok jövő
nemzedékekre egyszer s mindenkorra. Nehéz volna elképzelni, hogy milyen sötét lett
volna a világ e nélkül - tiltakoztam.
- Ez igaz. Azonban megnyerheted az egész világot, miközben saját lelkedet elveszíted.
Csak akkor lehetsz olyan hatással a világra, amely Isten valódi, örökkévaló céljait
szolgálja, ha a saját lelkedet tisztán tartod. A férjem értem szánta oda az életét, és csak
élete végén nyerte vissza újra, amikor engem elhívott Isten a Földről, hogy ő
megtalálhassa az Urat. Sok mindent inkább értem tett, mint az Úrért. Én pedig
ösztökéltem, sarkalltam őt, sőt sok tanítást tőlem kapott, amit továbbadott Saját magam
megvalósítására használtam, mivel abban az időben nő létemre biztosan nem fogadtak
volna el szellemi vezetőnek. Ezért átvettem a vezetést a férjem életében, hogy én élhessek
rajta keresztül. Hamarosan rávettem, hogy mindent azért csináljon, hogy nekem
bizonyítson.
- Biztosan nagyon szeretted a feleségedet - fordultam a férjhez.
- Nem. Egyáltalán nem szerettem, és ő sem szeretett engem. Pár évi házasság után már
nem is kedveltük egymást. De szükségünk volt egymásra, így megtaláltuk a módját annak,
hogy együttműködjünk. A házasságunk nem a szeretet, hanem a rabszolgaság igája volt.
Minél sikeresebbek voltunk, annál boldogtalanabbak lettünk, és annál jobban
félrevezettük a követőinket. Életünk végére üres és nyomorúságos lett az életünk. Minél
nagyobb befolyáshoz juttatnak az ambícióid, annál többet kell küzdened, hogy megtartsd a
befolyásodat, és annál sötétebb és kegyetlenebb lesz az életed. Királyok féltek tőlünk, de
mi mindenkitől féltünk a királyoktól a parasztokig. Senkiben sem bíztunk, hiszen mi
magunk is hazugságban éltünk. Sőt még egymásban sem bíztunk. Szeretetről és
bizalomról prédikáltunk, hogy szeressenek bennünket és bízzanak bennünk, de mi
magunk féltünk mindenkitől, és titokban mindenkit megvetettünk. Ha a legnagyobb
igazságokat hirdeted, de nem azok szerint élsz, akkor te vagy a legnagyobb képmutató,
miközben a legnagyobb lelki kínokat szenveded.
Ez szíven ütött, mint a pörölycsapás. Most láttam csak, hogy az én életem is ugyanebbe
az irányba fordult. Mennyire magamat állítottam előtérbe Krisztus helyett! Mennyi
mindent tettem csak azért, hogy igazoljam magam, különösen azok előtt, akik nem
szerettek, elutasítottak, vagy akiket vetélytársaimnak tartottam. Most láttam, hogy életem
mennyire aszerint épült, ahogyan magamat elképzeltem és kivetítettem. De itt nem
lehetett elrejtőzni. A tanúknak ez a nagy tömege mind tudta, hogy képmutató szándékaim
fátyla mögött elbújva ki vagyok valójában.
Ekkor újra ránéztem erre a párra. Olyan őszinték, nemesek és ragyogóak voltak, hogy
nem lehetett kétségbe vonni szándékaikat. Boldogan tárták fel az én kedvemért a
legkörmönfontabb bűneiket, és őszintén örültek, hogy lehetőséget kaptak erre.
- Lehet, hogy rosszul ítéltelek meg benneteket a történelem és az írásaitok fényében, de
most még sokkal többre becsüllek titeket. Imádkozom, hogy magammal tudjam vinni azt
az egyenességet és szabadságot, ami most bennetek van. Belefáradtam már, hogy a
magamról felépített kép szerint próbáljak élni! Mennyire vágyom erre a szabadságra! -
fakadtam ki, miközben teljes erőmmel azon igyekeztem, hogy ennek a találkozásnak
minden részletét emlékezetembe véssem. Akkor a híres Reformátor még egy utolsó
figyelmeztetést adott:
- Ne taníts másokat arra, amit te magad sem teszel! A reformáció nem csupán tanítás.
Igazi reformáció csakis a Megváltóval való egységből származhat. Amikor közös igában
jársz Krisztussal, és azokat a terheket hordozod, amelyeket Ő rakott rád, akkor veled lesz
és Ő fogja vinni ezeket a terheket. Csak akkor, végezheted az Ő munkáját, ha azt vele
együtt és nemcsak Érte teszed. Csak a Szellemtől születhet az, ami Szellem. Ha Vele vagy
egy járomba fogva, akkor semmit nem teszel a politika vagy a történelem kedvéért.
Minden, amit politikai kényszer hatására vagy kedvezőbb esélyek megszerzéséért teszel,
az végső soron mindig az igazi szolgálatodat teszi tönkre. Azok a tettek, amelyeket az
emberek a történelem formálásáért visznek véghez, legjobb esetben is csak a történelemre
hatnak, de semmiképpen sem az örökkévalóságra. Ha nem élsz aszerint, amit prédikálsz,
akkor alkalmatlanná válsz arra, hogy egészen betöltsd, amire Isten elhívott, mint ahogyan
velünk is ez történt.
- Nem hiszem, hogy egyáltalán számíthatok valami nagy elhívásra - vágtam közbe. - Arra
sem vagyok méltó, hogy erre a helyre kerüljek, amit ti a menny legutolsó helyének
mondotok. Hogyan gondolhatnék valami nagy elhívásra?
- A nagy elhívás mindenki számára elérhető, akit az Úr kiválasztott. Megmondom, mi
tarthat téged az élet ösvényén: szeresd a Megváltót, és egyedül az Ő dicsőségét keresd.
Minden, amit azért teszel, hogy magadat felmagasztald, egy napon majd a legszörnyűbb
megaláztatást hozza neked. De minden, amit a Megváltó iránti igaz szeretetből teszel,
neve dicsőségére, kiterjeszti az Ő örökkévaló királyságának határait, és végül sokkal
dicsőségesebb helyet szerez neked a mennyben. Az életed célja az legyen, amit itt a
mennyben érdemesnek tartanak feljegyezni, és ne az, amit a Földön jegyeznek fel.
Ezzel a pár örömteli öleléssel elbúcsúzott, bár én mindent éreztem, csak örömet nem.
Amint eltávolodtak, megint nagy súllyal nehezedtek rám a saját bűneim. Megrohantak
azok az emlékek, amikor az embereket saját céljaimra használtam. Sőt még Jézus nevével
is visszaéltem, hogy saját ambícióimat megvalósítsam, és hogy magamat jobbnak
tüntessem fel. Itt, ahol megláttam Annak a dicsőségét és hatalmát, akit én ilyen módon
kihasználtam, elviselhetetlenül visszataszítónak tűnt, amit tettem. Soha nem éreztem még
ilyen kétségbeesést.
Arcomra estem, s úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el, mialatt ezek az emberek és
esetek elvonultak előttem. Ekkor a reformátor felesége felemelt és talpra állított.
Tisztasága teljesen lenyűgözött, különösen most, hogy olyan gonosznak és romlottnak
éreztem magam. Erős vágy fogott el, hogy imádjam őt, annyira tiszta volt.
- Fordulj a Fiú felé! - mondta nyomatékosan. - Az a vágyad, hogy engem vagy bárki mást
imádj, csak kísérlet arra, hogy eltereld magadról a figyelmet" és azzal igazold magad,
hogy imádod, ami belőled hiányzik. Én csak azért vagyok most tiszta, mert Hozzá
fordultam. Meg kell hogy lásd a saját lelked romlottságát, de azután ne foglalkozz tovább
magaddal, és ne próbáld halott cselekedetekkel igazolni magad, hanem fordulj te is
Hozzá.
Mindezeket olyan őszinte szeretettel mondta, hogy lehetetlen volt megsértődni vagy
megbántódni rajta. Amikor látta, hogy értem, folytatta:
- Azt a tisztaságot, amit láttál bennem, látta a férjem is, amikor először találkoztunk
fiatalkorunkban. Akkor még aránylag tiszták voltak az indítékaim, de azzal, hogy
elfogadtam a férjem imádatát, megrontottam szeretetét, és a saját tisztaságomat is. Soha
nem válhatsz tisztává pusztán azáltal, hogy egy magadnál tisztább személyt imádsz. Túl
kell nézned rajta, hogy meglásd Azt, Aki megtisztította őt, az Egyedülit, Akiben nincsen
bűn. Ahogy dicsőítettek bennünket az emberek, és ahogy elfogadtuk a dicséretüket, egyre
messzebbre sodródtunk az élet ösvényétől. Azután elkezdtünk az emberek dicséretének
élni, és megpróbáltunk uralkodni azokon, akik nem dicsőítettek bennünket. Ez okozta a
halálunkat és még sokakét, akikkel együtt most az utolsó helyekre kerültünk Csak azért,
hogy megnyújtsam beszélgetésünket, feltettem az első kérdést, ami eszembe jutott:
- Nehéz most itt együtt lennetek a férjeddel?
- Egyáltalán nem. Minden földi kapcsolat tovább folytatódik itt a mennyben, megtisztítva
az ítélet által és azáltal, hogy ezek már szellemi kapcsolatok, mint ahogy mi is szellemi
lények vagyunk. Minél többet bocsátottak meg neked, annál jobban szeretsz. Miután
megbocsátottunk egymásnak, jobban szerettük egymást. Most a kapcsolatunk sokkal
mély ebben és gazdagabban folytatódik, mert közösen örököljük ezt az üdvösséget.
Amilyen mélyre hatottak a sebek, amelyeket egymásnak okoztunk, olyan mélyre hatolt a
szeretet is, amikor meggyógyultunk. Mindezt átélhettük volna már a Földön is, de nem
tanultunk meg idejében megbocsátani. Ha megtanultunk volna, akkor a versengés - amely
tönkretette a kapcsolatunkat és rossz irányba terelte az életünket - nem tudott volna
gyökeret verni bennünk. Ha igazán szeretsz, akkor képes vagy maradéktalanul
megbocsátani. Minél nehezebbnek találod a megbocsátást, annál messzebb jársz az igazi
szeretettől. A megbocsátás nélkül megbotránkozol, és letérsz a számodra kijelölt útról.
Ez a hölgy, aki szembesített romlottságom minden fájdalmával, a legvonzóbb személy
volt, akivel emlékezetem szerint valaha találkoztam. Nem romantikus vonzalom volt ez,
de egyszerűen nem akartam elválni tőle. Ahogy észrevette gondolataimat hátralépett,
jelezve, hogy menni készül, de még utoljára hozzátette:
- A színtiszta igazság tiszta szeretettel mondva mindig vonzó. Emlékezni fogsz minderre
a fájdalomra, amit itt érzel, és ez segítségedre lesz életed hátralévő részében. A fájdalom
jó: megmutatja, hol van a baj. Ne próbáld csillapítani a fájdalmat, amíg meg nem találtad
a forrását. Isten igazsága gyakran fájdalmat okoz, amikor rávilágít a problémánkra, de
egyúttal mindig megmutatja a szabadságra vezető utat. Ha ezt megérted, akkor még
örülni is fogsz a próbáidban, amelyeket azért engedett meg Isten, hogy segítsenek az élet
ösvényén maradnod.
- Ugyanakkor az irántam érzett vonzalmad nem helytelen. Ez a férfi és a nő közötti
vonzódás, amely kezdetben adatott, és amely eredeti formájában mindig tiszta. Amikor a
tiszta igazság tiszta szeretettel párosul, akkor a férfi olyan lehet, amilyennek teremttetett, s
nem fogja belső bizonytalansága uralkodásra késztetni. Ez nem más, mint bűnös kívánság,
amellyé a szeretet lealacsonyodott a bűn miatt. Igazi szeretet hatására a férfiak igazi
férfiak lehetnek, és a nők is igazi nők, amilyenné Isten teremtette őket, mert a szeretet
kiűzi a félelmet. A szeretet soha nem uralkodik a másik fölött, sem nem manipulál, mert
mindez belső bizonytalanságból fakad, a szeretet pedig minden félelmet kiűz. A megváltás
hatására a kapcsolatok azon a területen válhatnak a leginkább örömtelivé, ahol leginkább
elromlottak. Az igazi szeretet ízelítőt ad a mennyből, míg a bűnös kívánság a menny
dicsőségének teljes kiforgatása, mely az ellenség végső eszköze. Amennyire szabad vagy
a bűnös kívánságtól a Földön, annyira kezded megtapasztalni a mennyet.
- De hiszen én itt nem éreztem semmiféle testi vágyat irántad
- próbáltam mentegetőzni. - Éppen ellenkezőleg: azon csodálkoztam, hogy lehet, hogy egy
ilyen gyönyörű lény látványára, mint te, nem fogott el testi kívánság.
- Ez azért lehetséges, mert itt vagy. Az Ő dicsőségének a fénye ezen a helyen minden
sötétséget kiűz. De ha nem itt lennél, akkor a testi vágy már a hatalmába kerített volna -
mondta.
- Biztos vagyok benne, hogy igazad van. Szabaddá válhatunk e valaha is ettől a szörnyű
romlottságtói a Földön? - kérdeztem kétségbeesve.
- Igen. Amikor a gondolkodásodat megújítja az Igazság Szelleme, akkor a kapcsolataidat
nem a szerzés, hanem az adás lehetőségeinek fogod tekinteni. Adni - a legnagyobb
beteljesedés, amit valaha megismerhetünk. A legcsodálatosabb emberi kapcsolatban is
csupán múló pillanatokra villan fel valami abból az örömből, amit akkor élünk át, amikor
tiszta imádatban átadjuk magunkat az Úrnak. Azt, amit ilyenkor átélünk, a te gyenge, meg
nem dicsőült tested nem tudná elviselni. Isten igazi imádata tisztítja meg a lelket az igazi
kapcsolatok dicsőségére. Ezért ne a kapcsolatokra törekedj, hanem igazi imádatra. Csak
akkor válnak a kapcsolatok olyanná, amilyennek lenniük kellene. Az igazi szeretet soha
nem önző, sem nem akar uralkodni, hanem szolgálni. Ha a férjem és én így éltünk volna a
házasságunkban, akkor most közvetlenül a Király mellett ülnénk, és ezt a csarnokot
sokkal több lélek népesítené be.
Ezzel újra eltűnt a megdicsőült szentek sorai között. Ismét a trón felé néztem, és
meghökkentem azon, hogy most sokkal dicsőségesebb, mint azelőtt. Egy ember, aki közel
állt hozzám, megmagyarázta:
- Minden ilyen találkozással egy fátyol vétetik el a szemed elől, ezért tisztábban láthatod
őt. Nem attól változol, ha csak szemléled az Ő dicsőségét, hanem attól, ha fedetlen arccal
szemléled. Mindenkinek, aki Isten igaz ítéletéért jön ide, ezen az úton kell végigmennie.
Itt találkozhat olyan emberekkel, akik segítenek elvenni azokat a fátylakat a szeme elől,
amelyek eltorzítják az Úrról alkotott képüket.
Úgy éreztem, máris több ismeretet szívtam magamba, mint sokévi földi szolgálatom alatt.
Úgy tűnt, minden tanulásom és keresésem a földön csupán csigalassú tempóban vitt előre.
Hogyan is készíthet fel az ítéletre bármilyen hosszú élet? Már eddigi életem is
alkalmatlanná tett, sokkal inkább, mint azokat az embereket, akikkel találkoztam - és ők is
alig jutottak ide!
-
Hogy lehet egyáltalán reményük azoknak, akik nem kapták meg ezt a kegyelmet, hogy
átélhessék mindazt, amit én? kérdeztem
Egy ismeretlen hangot hallottam:
- Amit itt a mennyben átélsz, azt már a Földön megkaptad. Minden kapcsolat, minden
találkozás egy másik emberrel, megtaníthatja neked mindezt, de ehhez az alázatosság
köpenyét kell hordanod, és meg kell tanulnod, hogy mindig az Úr dicsőségére szegezd a
tekinteted. Azért adatott neked ez az élmény, mert le fogod írni. Akik elolvassák, meg
fogják érteni, és sokan fogják hordozni azt a dicsőséget és erőt, amire szükség lesz az
utolsó csatában.
Csodálkozva ismertem fel ezt az embert, aki kortársam volt, és nem tudtam, hogy
meghalt. Soha nem találkoztunk a Földön, de híres szolgálata volt, amit nagyra
becsültem. Krisztus sok szolgáját készítette fel, akik ezreket vezettek üdvösségre, és sok
nagy gyülekezetet alapított, melyek szinte mind odaszánták magukat az evangélizációra.
Megkérdezte, hogy egy pillanatra átölelhet-e. Beleegyeztem, de elég kínosan éreztem
magam. Amikor megölelt, olyan hatalmas szeretet áradt belőle, hogy hatására egy mély
fájdalom szűnt meg bennem. Annyira megszoktam már ezt a fájdalmat, hogy észre sem
vettem, amíg meg nem szűnt. Miután eleresztett, elmondtam neki, hogy az ölelése
valamiből meggyógyított. Ennek szívből megörült. Majd belefogott, hogy elmondja,
miért van itt a menny legutolsó helyén.
- Életem vége felé, annyira büszke lettem, hogy el sem tudtam képzelni, hogy az Úr
bármi jelentőset tehetne nélkülem. Az Úr felkentjeit és prófétáit bántottam. Önző
büszkeség töltött el, ha az Úr használta valamelyik tanítványomat, és féltékenykedtem,
amikor nem az én embereim közül használt valakit. Hibákat kerestem bennük, hogy
aztán kiteregethessem azokat. Nem tudtam, hogy minden alkalommal, amikor ezt teszem,
saját magamat fokozom le.
- Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmit tettél - mondtam meglepve.
- Nem személyesen tettem, hanem felbujtottam az embereimet, hogy nyomozzanak mások
után, és végezzék el helyettem a piszkos munkát. Arra biztattam őket, hogy akár a Földet is
kutassák át, hogy valami hibát vagy bűnt találjanak mások életében, amit leleplezhetünk. A
legrosszabbá váltam, amivé ember válhat a földön: botránykővé, amely további botrány-
köveket szül. A félelem és a viszály mérgét hintettünk el az Eklézsiában, mindezt az igazság
megvédésének nevében. Önigazságomban már a kárhozat felé sodródtam. Akkor az Úr, nagy
irgalmából megengedte, hogy egy súlyos betegség támadjon meg, ami később lassú és
megalázó halállal végződött. Nem sokkal halálom előtt ráébredtem, hogy milyen állapotban
vagyok, és megtértem. Nagyon hálás vagyok, hogy egyáltalán itt lehetek. Bár itt a legutolsók
között vagyok, de már ez is sokkal több, mint amit megérdemlek. Nem tudtam elhagyni ezt a
termet, amíg nem kaptam lehetőséget, hogy bocsánatot kérjek azoktól, akiket
megkárosítottam.
- De hiszen te soha nem károsítottál meg engem - mondtam.
- Ó, dehogynem - válaszolt. - Sok ellened irányuló támadás azoktól származott, akiket én
bujtottam fel és bátorítottam, hogy másokat támadjanak. Jóllehet, nem személyesen
támadtalak, az Úr mindezért engem éppúgy felelősségre von, mint azokat, akik ténylegesen
tették.
- Ó már értem. Természetesen megbocsátok.
Máris kezdtek eszembe jutni olyan helyzetek, amikor én ugyanezt tettem, bár kisebb
mértékben. Visszaemlékeztem, hogyan engedtem meg egy gyülekezet volt tagjainak, hogy
szétfröcsköljék mérgüket, s rossz hírt keltsenek arról a bizonyos gyülekezetről anélkül, hogy
megállítottam volna őket. Azzal, hogy ezt megengedtem, s nem igazítottam ki őket, valójában
bátorítottam tetteiket. Emlékszem, hogy mindezt azzal igazoltam magamban, hogy az a másik
gyülekezet hibákat követett el. Azután eszembe jutott, hogy még meg is ismételtem a róluk
szóló történeteket, s igazoltam magam azzal a látszattal, hogy imádkozunk értük.
Hamarosan más, hasonló emlékek kezdtek elárasztani, s újra elöntött a saját szívem
sötétsége és gonoszsága.
- Én is botránykővé váltam! - jajgattam. Megérdemlem a halált és a legrosszabb poklot.
Soha nem láttam még akkora könyörtelenséget és kegyetlenséget, mint most a saját
szívemben.
- És közben azzal vigasztaltuk magunkat, hogy valójában Istennek teszünk szívességet,
amikor gyermekeit támadjuk hallottam a férfi megértő hangját. - Jó, hogy mindezeket
már most megláthatod, mert te még visszamehetsz. Kérlek, figyelmeztesd a
tanítványaimat, hogy milyen ítélet vár rájuk, ha nem térnek meg. Sokan közülük
királynak hívattak el, de ha nem térnek meg, a legsúlyosabb ítélettel találják magukat
szembe: a botránykövek ítéletével. Az én meg alázó betegségem Isten kegyelme volt.
Amikor a trón előtt álltam, kértem az Urat, hogy adjon hasonló kegyelmet a
tanítványaimnak is. Én már nem mehetek vissza hozzájuk, de az Úr megengedte, hogy
találkozzam veled. Kérlek, bocsáss meg nekik, és engedd szabadon, akik támadtak téged.
Nekik fogalmuk sincs róla, hogy a Vádló munkáját végzik. Köszönöm, hogy
megbocsátottál nekem, de kérlek, nekik is bocsáss meg. Hatalmadban áll megtartani vagy
szeretettel elfedezni mások bűnét. Könyörgök neked, hogy szeresd azokat, akik most az
ellenségeid.
Annyira elborítottak a saját bűneim, hogy alig hallottam a hangját. Ez az ember annyira
dicsőséges és tiszta volt, és nyilvánvalóan olyan hatalommal rendelkezett, mely a Földön
ismeretlen, mégis mély alázattal beszélt velem. Olyan szeretet áradt belőle, hogy
lehetetlen volt visszautasítani. De szeretete ellenére is sokkal bűnösebbnek éreztem
magam, mint bárki, aki engem támadott.
- Kétségkívül mindent megérdemlek, amit tettek velem, sőt még sokkal többet is -
válaszoltam.
- Igaz, de itt nem ez számít - felelte. - A Földön mindenki megérdemli a második halált,
de a Megváltó kegyelmet és igazságot hozott nekünk. Ha az Ő munkáját akarjuk
végezni, akkor mindent kegyelemben és igazságban kell tennünk. Az igazság kegyelem
nélkül az, amit az ellenség hoz nekünk, amikor a „világosság angyalaként” jelenik meg.
- Ha majd én magam megszabadulok ettől, akkor talán képes leszek segíteni rajtuk -
válaszoltam. - De nem veszed észre, hogy én sokkal bűnösebb vagyok, mint ők?
- Tudom, hogy most sötét gondolatok borítottak el- válaszolt mélységes szeretettel és
kegyelemmel. Ereztem, hogy most már legalább annyira törődött velem és jelenlegi
állapotommal, mint a saját tanítványaival.
- Ez valóban a menny - tört ki belőlem. - Ez tényleg világosság és igazság. Mi, akik
olyan sötétségben élünk, hogyan lehetünk annyira büszkék, hogy azt gondoljuk, már
tökéletesen ismerjük Istent? Uram! - kiáltottam a trón irányába. - Kérlek, hadd vigyem
vissza ezt a fényt a Földre.
Abban a pillanatban az egész mennyei sereg felállt és rám figyeltek. Még egyetlen ilyen
dicsőséges teremtmény előtt is annyira jelentéktelennek éreztem magam, de most,
amikor Mindenki rám figyelt, szinte szökőárként tört rám a félelem. Úgy éreztem, a
legszörnyűbb ítélet lesz osztályrészem. Úgy tűnt, mintha én lennék a termet betöltő
dicsőség és igazság legnagyobb ellensége.
Azután az előbbi kérésemre gondoltam. Túlságosan romlott voltam: soha nem tudnék
ekkora dicsőséget és igazságot megfelelően képviselni. Lehetetlen, hogy egy ilyen
romlott ember, mint én, közvetítse ennek a dicsőséges helynek és Jelenlétnek a
valóságát. Úgy éreztem, hogy még maga a Sátán sem esett olyan mélyre, mint én.
- Ez maga a pokol - gondoltam. Nincs annál kínzóbb fájdalom, mint olyan gonosznak
lenni, mint én vagyok, miután megismertem ezt a dicsőséget. Ha kitiltanának erről a
helyről, az nagyobb szenvedést jelentene számomra, mint amilyet valaha is el tudtam
volna képzelni.
- Nem csoda, hogy a démonok olyan iszonyúan dühösek mormoltam magamban.
Amikor már úgy éreztem, hogy most már hamarosan a pokol legmélyére száműznek,
fölkiáltottam: JÉZUS!
Azonnal békesség vett körül. Tudtam, hogy újra el kell indulnom a dicsőség felé, és
valamiképpen megvolt ehhez a bátorságom is.
Továbbmentem és találkoztam vé2lakivel, akit minden idők legnagyobb tanítójának
tartottam. Ő látott bele legmélyebben az igazságba azok közül, akikkel tanulmányaim
során találkoztam.
- Uram, már nagyon régóta várok erre a találkozásra - tört ki belőlem.
- Én is - válaszolt mély őszinteséggel.
Ez , nagyon meglepett, de lelkesedésemben folytattam:
- Úgy érzem, ismerlek téged, és hogy az írásaidon keresztül mintha valamiképpen te is
ismernél engem. Azt hiszem, a Biblia szerzői után neked köszönhetek a legtöbbet -
folytattam.
- Igazán kedves tőled - felelte. - De sajnálom, hogy nem szolgáltalak jobban. Nagyon
felületes ember voltam, és az írásaim is ezt a felszínességet tükrözték. Sokkal inkább földi
bölcselkedésekkel, mintsem isteni igazsággal voltak átitatva.
- Amióta itt vagyok, sok mindent megtanultam, és tudom, hogy amit mondasz, igaz kell
hogy legyen, mert itt csak igazat lehet mondani. Ezt mégis nehezen tudom elfogadni.
Szerintem az írásaid a legjobbak közé tartoznak a Földön - válaszoltam.
- Igen, igazad van - ismerte el őszintén. - És ez annyira szomorú. Itt mindenki, még a
Királyhoz legközelebb lévő szentek is máshogy élnék az életüket, ha még egyszer
újrakezdhetnék. De én talán még inkább. A Földön királyok tiszteltek, de a Királyok
Királyánál kudarcot vallottam. Azokat az értékes ajándékokat és bölcsességet, amit
kaptam, arra használtam, hogy magamhoz és a saját bölcsességemhez vonjam az
embereket, ahelyett, hogy az Úrhoz vezettem volna őket. Emellett én magam is csak
hallomásból ismertem Istent, és akik engem követtek, azok is így ismerték meg Őt.
Magamhoz és a hozzám hasonlókhoz láncoltam az embereket. Érvelések és üres okfej-
tések felé fordítottam őket a Szent Szellem helyett, Akit magam is alig ismertem. Nem
Jézusra mutattam, hanem saját magamra és másokra, akik szintén csak színlelték, hogy
ismerik Őt. Amikor itt szembetalálkoztam Jézussal, szerettem volna az összes írásomat
porrá zúzni, mint ahogy Mózes tette az aranyborjúval. A saját elmém volt a bálványom,
és azt akartam, hogy mindenki azt imádja velem együtt. Nagyrabecsülésed nem okoz
nekem örömet. Ha annyi időt töltöttem volna azzal, hogy megismerjem Őt, ahelyett, hogy
csupán róla szerezzek ismereteket, csak azért, hogy tudásommal másoknak imponáljak,
akkor sokan, akik a legutolsó helyeken vannak, most a nekik készített trónon ülnének, és
azonkívül sokkal több lélek töltené meg ezt a termet.
- Tudom, hogy amit a munkádról mondasz, az biztosan igaz, de nem vagy túl szigorú
önmagadhoz? - kérdezősködtem tovább. - Hiszen a munkáid engem évekig tápláltak
szellemileg, s tudom, hogy másokat is.
- Nem, nem vagyok túl szigorú magamhoz. Minden, amit mondtam igaz, s ezt az Úr is
megerősítette, amikor a trón előtt álltam. Igaz, hogy sokat véghezvittem, de én több
talentumot kaptam, mint itt a legtöbben, s ezeket elástam szellemi büszkeségem és
ambícióim alá. A hatalommal együtt jár a felelősség. Ezt Ádám példája is illusztrálja, aki
az emberiséget a legdicsőségesebb jövőre vezethette volna, de a bukása révén lelkek
billióit sodorta a legnagyobb tragédiába. Minél nagyobb hatalmat kaptál, annál nagyobb a
lehetőséged, hogy jót vagy rosszat tegyél. Azok, akik az Úrral együtt fognak uralkodni az
örökkévalóságban, a lehető legmélyebben meg fogják ismerni, hogy mit jelent a felelősség
súlyát hordozni. Senki sem független a többiektől. Minden egyes ember győzelme vagy
bukása messzemenően kihat még a jövő nemzedékeire is, sokkal inkább, mint azt
felfoghatnánk.
Arra gondoltam, hogy ez az ember olyan gyönyörű és világos stílusban írt, hogy maga
volt a szavak mestere, aki az írásból művészetet csinált. Most azonban egyszerűen beszélt,
minden olyan fellengzős szólamtói mentesen, amely a Földön oly híressé tette. Tudtam,
hogy gondolataim nyilvánvalóak előtte, mint ahogyan itt mindenki értette a
gondolataimat, ennek ellenére tovább folytatta mondanivalóját azzal, amit fontosabbnak
tartott.
- Ha annak idején magát az Urat kerestem volna ahelyett, hogy csupán ismereteket
szerezzek róla, akkor az a sok ezer ember, akiket sikeresen vezethettem volna, további
milliókat hozott volna ide. Az, aki valóban érti, hogy mit jelent a hatalom, sohasem
törekszik arra, hogy megszerezze. Csupán elfogadja, és mikor felismeri, hogy az Úrral van
egy igában, mert egyedül Ő képes botlás nélkül hordozni a hatalmat. Soha ne törekedj
befolyásra, hanem egyedül az Urat keresd, és készségesen vedd fel az Ő igáját. Amilyen
hatással rád voltam, az nem a szívedet táplálta, hanem a tudásod miatti büszkeségedet.
- Honnan tudhatom, hogy nem követem el én is ugyanezt a hibát? - kérdeztem, miközben
elgondolkodtam saját írásaimon.
- Azért tanulj, hogy Isten tetszését elnyerd, és ne azért, hogy az embereknek imponálj -
válaszolt, s közben visszament a sorok közé. Mielőtt eltűnt volna, megfordult, és egy
halvány mosollyal az arcán még egy utolsó tanácsot adott:
- És ne kövess engem.
Ebben a sokaságban Istennek sok más szentjével találkoztam még: az én időmből és a
történelmi időkből is. Sokukkal beszélgettem is. Újra és újra megdöbbentem azon, hogy
várakozásommal ellentétben sokan nem a legelőkelőbb helyeken, hanem a Királyság
legalacsonyabb rangján foglaltak helyet. Sok alapvetően hasonló történetet mondtak el
arról, hogy a büszkeség halálos bűnében estek el nagy győzelmeik után, vagy a
féltékenység bűnében, amikor Isten másokat is ugyanúgy fölkent, mint őket. Mások
életük vége felé a bűnös kívánság vétkébe estek, megkeseredtek, vagy elbátortalanodtak,
és Istennek el kellett vennie őket a Földről, mielőtt átlépték volna a határt a kárhozat felé
vezető úton. Mindannyian ugyanazzal a figyelmeztetéssel szolgáltak: minél nagyobb a
szellemi hatalmad, annál nagyobbat eshetsz, ha elhagyod a szeretetet és az alázatot.
Ahogy folytattam utamat az Ítélőszék felé, egyre magasabb rangú szentek mellett
haladtam el. Még sok más emberrel találkoztam, akik az enyémhez hasonló problémák
miatt buktak el, s mindegyik találkozás során lehullott egy lepel a szemem elől. Ezután
egyre gyakrabban találkoztam győztesekkel. Találkoztam házaspárokkal, akik mindvégig
hűségesen szolgálták az Urat és egymást. Kimondhatatlan dicsőség vette körül őket.
Győzelmük bátorított, hogy lehetséges mindvégig az élet ösvényén maradni és hűségesen
szolgálni Őt. Azok, akik elbuktak, nagyon sokféleképpen buktak el. De azok, akik győz-
tek, mindannyian ugyanolyan módon győztek. Hűségesek maradtak az első és
legnagyobb parancsolathoz: az Úr iránt való szeretethez. Ezáltal az Urat szolgálták és
nem embereket, még akkor sem, ha azok szellemi emberek voltak. Ezek a hűséges
győztesek azok, akik imádták a Bárányt és követték Őt, akárhová ment.
Amikor a trón felé vezető utamon még félúton sem tartottam, a legalacsonyabb rangon
lévők kimondhatatlan dicsősége szinte a külső sötétségnek tűnt azoknak a dicsőségével
összehasonlítva, akik mellett most haladtam el. A Földön elképzelhető leggyönyörűbb
dolog, említésre sem volna méltó itt a mennyben. És nekem azt mondták, hogy ez a hely
a szavakkal leírhatatlan mennyei birodalmaknak még csak a küszöbe!
Utam a trón felé napokba, hónapokba vagy talán évekbe tellett. Itt nem lehetett mérni az
időt. Akikkel találkoztam, mindenki nagy tiszteletet tanúsított irántam, nem mintha én
lettem volna valaki, vagy azért, amit véghezvittem, hanem egyszerűen mert az utolsó
idők csatáinak egyik harcosa voltam. Ebben az utolsó csatában Isten dicsősége olyan
módon fog megnyilvánulni, hogy bizonyság lesz minden teremtett és még eljövendő
hatalomnak és hatalmasságnak az örökkévalóságban. Ekkor lesz nyilvánvaló a kereszt
dicsősége, és mindenki különleges módon ismeri meg Isten bölcsességét. Az, hogy
ebben a csatában részt vehetünk, az egyik lehető legnagyobb megtiszteltetés.
Közelebb érve Krisztus Ítélőszékéhez észrevettem, hogy a legmagasabb rangú szentek
szintén trónokon ülnek, melyek az Úr trónjának részét képezik. Még a legkisebb trón is
sokkal dicsőségesebb volt, mint bármelyik a Földön. A rajtuk ülők közül néhányan földi
városok fölött kaptak uralmat, s most arra vártak, hogy hamarosan elfoglalhassák
pozíciójukat. Mások a menny bizonyos dolgai fölött uralkodtak, megint mások a fizikai
világ különböző birodalmai fölött, például csillagrendszerek és galaxisok fölött. Az
azonban nyilvánvaló volt, hogy nagyobb tisztességet jelent egy város fölött uralkodni,
mint akár egész galaxisok fölött. Egyetlen gyermek sokkal értékesebb, mint egy egész
galaxisra való csillag, mert a Szent Szellem emberekben lakik, és az Úr embereket
választott örökkévaló hajlékául. Dicsőségének jelenlétében a Föld jelentéktelen por-
szemnek tűnt csupán, amely mégis oly végtelenül értékes, hogy az egész teremtett világ
figyelme rá összpontosul.
Most, hogy ott álltam a trón előtt, porszemnél is kisebbnek éreztem magam. Mégis, a
Szent Szellem jelenléte erősebb volt rajtam, mint valaha. Csakis az Ő erejének
köszönhettem, hogy képes voltam megállni. Ekkor értettem meg igazán, hogy Ő a
Vigasztaló. Ő vezetett mindvégig az úton, bár én legtöbbször észre sem vettem jelenlétét.
Az Úr sokkal gyengédebb, ugyanakkor sokkal rettenetesebb volt, mint ahogy addig
elképzeltem. Felismertem benne Bölcsességet, aki végigkísért utamon a hegyre.
Ismerősnek tűnt, mert ráismertem benne sok földi barátomra. Ráismertem, hogy Ő volt
Az, aki másokon keresztül gyakran szólt hozzám, és Akit sok esetben elutasítottam.
Láttam, hogy Ő a Bárány és az Oroszlán, a Pásztor és a Vőlegény, de most leginkább
mégis Bírónak láttam Őt.
Oly erőteljesen körülvett a Vigasztaló, hogy még az Úr félelmetes jelenlétében i,s
biztonságban éreztem magam. Nyilvánvaló volt, hogy az Úr semmiképpen sem akarja,
hogy kellemetlenül érezzem magam, hanem hogy megismerjem az igazságot. Szavakkal
nem lehet kifejezni, milyen félelmetes, ugyanakkor mennyire felszabadító érzés volt
Előtte állni. Már túljutottam azon a ponton, hogy magamért aggódjak; vajon kedvező vagy
megrovó lesz-e az ítéletem, csak azt tudtam biztosan, igazságos lesz és a Bírámban
teljesen megbízhatok.
Ekkor az Úr végignézett a körülötte lévő trónok galériáján. Sokukat már elfoglalták a
szentek, de sok trón még üres volt. Akkor meg szólalt:
- Ezek a trónok a győztesek számára készültek, akik hűségesen szolgáltak engem a generációk
során. Atyám és Én készítettük őket, még a világ teremtése előtt. Méltó vagy-e valamelyikre?
Eszembe jutott egyik barátom mondása: "Ha a Mindentudó Isten kérdez tőled valamit, ezt
nem azért teszi, mert tőled szeretné megtudni a választ". Ránéztem a trónokra. Azután a
rajtuk ülőkön pásztázott végig a tekintetem. Némelyiket, a hit néhány jól ismert hősét
felismertem, de legtöbben olyanok voltak, akik a Földön a legkevésbé sem voltak híresek.
Sokan misszionáriusok voltak, akik egész életüket az ismeretlenség homályában töltötték.
Soha nem törődtek azzal, ki fog emlékezni rájuk a Földön, hanem egyedül az Úr tetszését
keresték. Kissé meglepődtem azon, hogy láttam közöttük gazdagokat és uralkodókat is,
akik hűségesek voltak azon, amit az Úr rájuk bízott. Legtöbbjük mégis hűséges imádkozó
nő és családanya volt. Meg sem fordult a fejemben, hogy a feltett kérdésre igennel
feleljek. Hogyan is lehetnék méltó, hogy közöttük üljek, hiszen egyikükhöz sem vagyok
méltó! Tudtam, hogy mennyen és Földön a legnagyobb jutalomért futhattam, de kudarcot
vallottam. Kétségbeestem, de mégis volt valami remény. Bár földi életem nagyrészt
kudarcnak tűnt, tudtam, hogy még nincs vége! Amikor beismertem, hogy nem vagyok
méltó, az Úr azt kérdezte:
- De akarod-e ezt a helyet?
- Akarom, teljes szívemből! - válaszoltam.
Akkor az Úr végigtekintett a trónokon, és ezt mondta:
- Ezeket az üres helyeket betölthették volna bármelyik nemzedékben. Mindenkit meghívtam
erre a helyre, aki az Én nevemet segítségül hívta. Az üres trónok még mindig elérhetők. Most,
hogy eljött a végső ütközet ideje, és sok utolsóból elsők lesznek, mielőtt a csata befejeződne,
minden hely betelik. Azok, akik itt ülnek, két dologról ismerhetők fel: az alázatosság köpenyét
viselik és Énrám hasonlítanak. Te már viseled a köpenyt. Ha meg tudod őrizni és nem
veszíted el a csatában, amikor újra visszatérsz ide, akkor már te is hasonlítani fogsz rám.
Akkor majd méltó leszel arra, hogy velük együtt ülj ott, mert Én tettelek méltóvá. Minden erő
és hatalom nekem adatott, és egyedül Én tudok helyesen élni ezzel a hatalommal. Csak akkor
győzhetsz és akkor ruházom rád a hatalmamat, ha tökéletesen Bennem maradsz. Most fordulj
meg, és nézd meg az Én családomat!
Hátrafordultam abba az irányba, amerről jöttem. Innen, az Úr trónszékétől az egész
tróntermet beláttam. A látvány olyan dicsőséges volt, hogy semmivel sem lehet
összehasonlítani. Milliók és milliók álltak rendezett sorokban. De még a leghátsó
sorokban, a legalacsonyabb rangban lévők mindegyike is sokkal erősebb és félelmetesebb
volt, mint egy földi hadsereg. Képtelen voltam befogadni ezt a dicsőséges látványt.
Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy ez a sokaság a hatalmas trónterem csak egy kis
részét tölti meg.
Akkor ismét az Úr felé fordultam, és megdöbbenésemre könnyeket láttam a szemében. Itt
minden szemről letörölte a könnyeket, csak a sajátjáról nem. Ahogy egy könnycsepp le-
futott az arcán, felfogta a tenyerébe és felém nyújtotta.
- Ez az Én poharam. Kiiszod-e velem együtt?
Nem utasíthattam vissza, s ahogy, továbbra is nézett rám, kezdtem érezni hatalmas
szeretetét. Ereztem, hogy szeret engem, még ilyen szennyesen és bűnösen is, és azt akarja,
hogy közel legyek Hozzá, bármennyire is érdemtelen vagyok rá. Azután így szólt:
- Most még fel sem foghatod, mennyire szeretem mindazokat, akik itt vannak Velem. Szeretem
azokat is, akiknek itt volna a helyük, de nem foglalták el. Én otthagytam a kilencvenkilencet,
hogy megkeressem azt az egyet, aki elveszett. Az Én pásztoraim egyet sem akarnak elhagyni
az elveszett kilencven kilencért, pedig Én az elveszetteket jöttem megmenteni. Hajlandó vagy-
e átvenni az Én szívem indulatát, amely az elveszettek megmentésére irányul? Segítesz-e
nekem, hogy ez a terem megteljen? Segítesz-e, hogy ne maradjon üresen egyetlen trón, egyet-
len hely sem ebben a teremben? Vállalod-e ezt a feladatot azért, hogy örömet szerezz a
mennynek, Nekem és Atyámnak? Ez az ítélet az Én saját házam népére vonatkozik, és az Én
házam még nincs tele. Az utolsó csatának nem lesz addig vége, ameddig ez a létszám be nem
telik. Csak akkor jön el az ideje, hogy felszabadítsuk a Földet és az egész teremtésből
kigyomláljuk a gonoszt. Ha kiiszod a poharamat, akkor ugyanazzal a szeretettel fogod
szeretni az elveszetteket, mint Én.
Azzal elővett egy poharat, és beletöltötte a könnycseppet. A pohár annyira egyszerű volt,
hogy egészen elcsodálkoztam rajta: hogy lehet valami ennyire egyszerű egy ilyen
dicsőséges helyen? Felém nyújtotta. Soha életemben nem ízleltem még ilyen keserűt.
Világosan láttam, hogy képtelen vagyok az egészet meginni, sőt még a felét sem, mégis
elhatároztam, hogy annyit iszok belőle, amennyit csak tudok. Az Úr türelmesen várt, én
pedig végül olyan zokogásban törtem ki, hogy úgy éreztem, folyamok indulnak a
könnyeimből. Sirattam az elveszetteket, de még inkább Őérte sírtam.
Kétségbeesve néztem Rá, mert nem tudtam többet elviselni ebből a szörnyű fájdalomból.
Akkor békessége és irántam érzett szeretete elárasztott, s kezdett betölteni. Soha nem
éreztem még ehhez foghatót! Az örökkévaló élő víz folyamai fakadtak fel bensőmből.
Azután ez a belőlem fakadó folyam lángra lobbant é,s úgy tűnt, azonnal megemészt, ha
nem kiáltom világgá az Úr dicsőségének nagyságát! Soha nem volt még bennem ilyen
erős vágy, hogy prédikáljak, hogy imádjam Őt, s ezentúl minden leheletemmel a Róla
szóló örömhírt hirdessem.
- Uram! - kiáltottam mindenki másról megfeledkezve.
- Most már tudom, hogy a Te ítélőszéked egyúttal a Kegyelem Trónusa is. Most ezért adj
nekem kegyelmet, hogy szolgálhassalak Téged! Mindenekfelett kegyelmet kérek Tőled!
Kegyelmet arra, hogy megfuthassam a pályámat. Kegyelmet arra, hogy mindig így
szeresselek Téged, és megszabaduljak a megtévesztésekből és az énközpontúságból,
amely eddig megrontotta az életemet. Hozzád kiáltok, hogy szabadíts meg önmagamtól
és a saját szívem gonoszságától, hogy az a szeretet, amely most bennem van, állandóan
ömöljön a bensőmből. Add nekem a Te szívedet és szeretetedet. Add a Szent Szellem ke-
gyelmét arra, hogy meggyőzzön a bűneimről, és hogy úgy mutasson be Téged, amilyen
valójában vagy. Add a kegyelmedet, hogy bizonyságot tehessek mindarról, amit azoknak
készítettél, akik Hozzád jönnek. Add a kegyelmedet, hogy prédikálhassam ennek az
ítéletnek a valóságát. Kegyelmedet, hogy beszélhessek mindazokkal, akiket ezekre a még
üres trónokra hívtál el. Hogy az élet beszédét adhassam át nekik, amely megtartja őket az
élet ösvényén, és átadja nekik a hitet, amely által képesek lesznek véghezvinni mindazt,
amire elhívtad őket. Uram, ezért a kegyelemért könyörgök!
Ekkor az Úr felállt. Vele együtt felkelt mindenki a trónokról, ameddig csak látni lehetett.
Szemében olyan tűz égett, amilyet még soha nem láttam azelőtt.
- Kegyelemért kiáltottál hozzám, s ezt a kérést soha nem utasítom vissza. Vissza fogsz térni a
földre és a Szent Szellem veled lesz. Itt megízlelted mind jóságomat, mind keménységemet.
Emlékezned kell mindkettőre, ha meg akarsz maradni az élet ösvényén. Isten valódi szeretete
magában foglalja Isten ítéletét is. Meg kell ismerned mind jóságomat, mind keménységemet,
különben a becsapás áldozata leszel. Kegyelmemből ismerted meg mindkettőt. Azok a
beszélgetések a testvéreiddel szintén az Én kegyelmemből történtek. Ne feledkezz el róluk!
Azután kardjával a szívemre, számra és kezemre mutatott. ~hogy ezt tette, kardjából
tűzláng csapott ki, amely égetett. Óriási fájdalom járt át.
- Ez is az Én kegyelmem - mondta. - Azok közül való vagy, akiket erre az órára készítettem.
Hirdesd mindazt, amit itt láttál szóban és írásban. Mondd el a testvéreimnek mindazt, amit
neked mondtam. Menj és hívd az Én vezetőimet az utolsó csatába. Menj és védelmezd a
szegényeket, elnyomottakat, özvegyeket és árvákat. Ezt a parancsot adtam vezetőimnek, és így
fogsz rájuk találni. Az Én gyermekeim értékesebbek a szememben, mint a menny csillagai.
Legeltesd az Én bárányaimat. 6rizd az Én kicsinyeimet. Tápláld őket Isten Igéjével, hogy
éljenek általa. Menj és harcolj. Menj és soha ne hátrálj meg. Siess, mert Én hamar eljövök.
Engedelmeskedj Nekem és siettesd az Én visszatérésem napját.
Akkor egy csapat angyal vett körül és elvezettek a trón elől. Vezetőjük mellettem jött és
ezt mondta:
- Most, hogy az Úr felállt, nem fog leülni többé, amíg az utolsó csata véget nem ér. Addig
kellett ott ülnie, míg elérkezett az ideje, hogy ellenségeit lábai alá vessék. Ez az idő eljött.
Azok az angyali légiók, amelyek az Úr szenvedésének éjszakája óta készenlétben
várakoztak, most kapták meg az indulási parancsot a Földre. A pokol hordái is most
indultak el. Ez az az idő, amire az egész teremtett világ mindeddig várt. Isten nagy titka
hamarosan kibontakozik. Mostantól fogva mindvégig harcolni fogunk. Együtt küzdünk
veled és a testvéreiddel.