Ezt az első hadosztályt keresztény foglyok sokasága követte. Mindnyájan sebesültek
voltak, és a Félelem kisebb démonai őrizték őket. Azonban úgy tűnt, sokkal több a
fogoly, mint ahány démon van az egész hadseregben. Meglepő módon, ezeknek a
foglyoknak még mindig volt kardjuk és pajzsuk, de nem használták őket. Egészen
megdöbbentő volt látni, hogy néhány kis Félelem démon oly nagy tömegeket képes
fogva tartani. Ha a keresztények egyszerűen csak használták volna fegyvereiket,
könnyűszerrel kiszabadíthatták volna magukat, és valószínűleg nagy pusztítást végeztek
volna az egész gonosz hordában. Ehelyett azonban engedelmesen meneteltek tovább.
A foglyok fölött az ég szinte feketéllett a keselyűktől, amelyeket Depressziónak hívtak.
Alkalomadtán némelyik leszállt egyik másik fogoly vállára és ráokádott. A hányadék a
Kárhoztatás volt. Amint a hányás eltalált egy keresztényt, az felállt, és némileg
megerősödve továbbment egy darabon, majd hirtelen megint összeesett, még gyengébb
állapotban, mint azelőtt. Megint azon csodálkoztam, hogy a foglyok miért nem ölték
meg a kardjukkal a keselyűket, holott könnyen megtehették volna. Időnként egy-egy
gyengébb fogoly megbotlott és elesett. A többi fogoly azonnal köré gyűlt, és kardjukkal
szurkálni és gúnyolni kezdték. Majd jöttek a keselyűk, és tépni, szaggatni kezdték az
elesettet, még mielőtt az meghalt volna. A többi fogoly ezalatt ott állt, és helyeslően
nézte mindezeket, sőt időnként maguk is oda-oda szúrtak a kardjukkal.
Amint figyeltem őket, felismertem, hogy a foglyok azt hitték, a kárhoztatás hányadéka
valójában az Istentől jövő igazság. Azután rádöbbentem, hogy valójában azt hitték, hogy
Isten seregében masíroznak! Ezért nem ölték meg a félelem kis démonait és a keselyűket:
azt gondolták róluk, hogy Isten hírnökei! A keselyűk sötét felhője annyira
elhomályosította látásukat, hogy mindent, ami velük történt naivan elfogadtak, mint
Istentől származó dolgot. Úgy gondolták, hogy akik elestek, Isten ítélete alatt vannak,
ezért támadták őket - azt gondolták, hogy ezzel Istennek segítenek.
Az egyetlen táplálék, amely a foglyok rendelkezésére állt, a keselyűk hányadéka volt.
Azok, akik visszautasították, egyszerűen legyengültek, végül összeestek. Azok viszont,
akik elfogadták, egy időre megerősödtek, de a gonosz erejével. Később azonban ők is
legyengültek, hacsak nem itták a keserűség vizét, amellyel folyamatosan kínálták őket.
Ha ebből ittak, elkezdtek másokra hányni. Ekkor egy démon, aki "lóra" várt, azonnal
felült rá, és előrelovagolt vele valamelyik elöl haladó csapatba.
Még a keselyűk hányadékánál is visszataszítóbb volt az undorító váladék, amelyet a
démonok ürítettek azokra a keresztényekre, akiken lovagoltak. Ez a mocsok a büszkeség,
önző ambíció stb. volt, amely hadosztályukat jellemezte. Ennek ellenére a keresztények
sokkal jobban érezték magukat ettől a mocsoktól, mint a kárhoztatás hányadékától, ezért
könnyen elhitték, hogy a démonok Isten követei, az őket borító mocsok pedig a Szent
Szellem kenete.
Annyira visszataszító volt a gonosz sereg látványa, hogy szerettem volna meghalni.
Ekkor az Úr hangja szólt hozzám:
- Ez a kezdete annak a hadseregnek, amelyet az ellenség az utolsó napokban állít fel. Ez a
Sátán végső hazugsága, s ennek romboló ereje akkor szabadul fel, amikor keresztényeket
használ fel keresztények ellen. Századok óta használja már ezt a hadsereget, de eddig még
sohasem tudott olyan sokakat felhasználni gonosz céljaira, mint most. De ne félj. Nekem is
van hadseregem. Most ezért állj fel és harcolj, mert többé már nem lehet elbújni ez elől a
háború elől. Küzdj az Én királyságomért, az igazságért és azokért, akiket az ellenség
megtévesztett.
Az Úr szavai annyira felbátorítottak, hogy azonnal kiáltani kezdtem a foglyoknak, hogy
ők meg vannak tévesztve - azt gondolva, hogy majd hallgatnak rám. Erre az egész
hadsereg felém fordult és rám meredt. A félelem és depresszió démonai, akik fölöttük
voltak, elindultak felém. Még mindig kiabáltam, azt gondolva, hogy a keresztények majd
felébrednek és észreveszik, mi történik velük. Ehelyett sokan a nyílvesszőik után nyúltak,
hogy rám lőjenek. A többiek tétováztak, mint akik nem tudják, mit kezdjenek velem.
Akkor már tudtam, hogy elhamarkodottan cselekedtem, s ezzel nagyon ostoba hibát kö-
vettem el.