Amikor ezt mondta, ingerültséget éreztem hangjában. Ilyen lehetett az az indulat, amelyet az
Úr a tanítványok iránt érzett - ahogyan az le van írva az Evangéliumokban. Megértettem, hogy
olyankor lett ingerült, amikor a tanítványok a saját alkalmatlan voltukra és kudarcaikra néztek.
- Sajnálom, Uram - mentegetőztem, - de jelenléted olyan lenyűgöző. Hogyan álljam meg,
hogy ne érezzem magam kicsinek, amikor ennyire közel vagyok Hozzád?
- Kicsiny vagy, de meg kell tanulnod jelenlétemben élni anélkül, hogy magadra figyelnél. Nem
leszel képes meghallani a hangom, vagy az üzenetemet átadni, ha magaddal vagy elfoglalva.
Sosem leszel teljesen felkészült. Nem is lehetsz elég méltó az elhívásomhoz, de Én nem a
felkészültséged, vagy érdemeid miatt akarlak használni. Ne a saját alkalmatlanságodra, hanem
az Én tökéletes voltomra tekints! Ne nézz többet a méltatlanságodra, fordulj
igazságosságomhoz! Nem amiatt használlak, aki vagy, hanem aki Én vagyok.
- Érezted a haragomat, amint magadra néztél, ugyanígy haragudtam Mózesre, amikor
alkalmatlan volta miatt mentegetőzött. Ez csak arról árulkodik, hogy magaddal vagy
elfoglalva, ahelyett, hogy Rám figyelnél. Ezért nehéz olyanokat találnom népem között, akiket
igazán arra használhatok, amire szeretnék. Ez a hamis alázat annak a büszkeségnek az egyik
formája, amely az ember bukását okozta. Ádám,és Éva hiányosnak érezték magukat, ügy
gondolták, hogy többnek kell lenniük, mint amivé teremtettem őket. Megpróbálták a saját
elképzelésük szerint formálni magukat. Önmagadtól sohasem válhatsz az ami lenned kell. Rám
kell bíznod magad. Csak Én tehettek azzá, amivé lenned kell.
Bár tudtam, hogy a hamis alázat veszélyes csapda, de sohasem hoztam kapcsolatba az ember
édenkerti bukásával. Sokan emiatt nem lehetnek hasznosak az Úr kezében - erről sokszor
tanítottam is. Most azonban - az Úr jelenlétében - nyilvánvalóvá lett a saját hamis alázatom és
ez sokkal szörnyűbbnek tűnt, mint ami kor másokban láttam. Ez a büszkeség egyik
legundorítóbb fajtája. Megértettem, hogy miért lángolt fel az Úr haragja.
Jelenlétében minden, ami bennünk van hamar a felszínre jön. Bár éppen most éltem át az Úr
ítéletét, még mindig a legalapvetőbb hibákkal szembesültem magamban, ami miatt nem
ismerhettem meg az Urat, és nem tudtam az elhívásom szerint szolgálni őt. Bármennyire is
megrázott, mégsem akartam többet magammal foglalkozni. Megfordultam, hogy őt nézhessem.
Arra vágytam, hogy a lehető legtöbbet lássak dicsőségéből, amíg így együtt lehetünk.
Szomorúságom azonnal kitörő Örömre fordult. Majdnem összerogytam, de elhatároztam, hogy
amíg csak tudok, állva maradok.
Nemsokára felébredtem. A következő napokban folyamatosan éreztem, amint az Úr ereje átjár.
Minden olyan dicsőségesnek tűnt. Minden iránt szeretetet éreztem. Még egy egyszerű kilincset
is felfoghatatlanul csodálatosnak láttam. A régi házak és autók olyan gyönyörűek voltak - csak
azt sajnáltam, hogy nem vagyok művész, hogy megörökíthetném nemes szépségüket. A fák és
az állatok közeli, meghitt barátaim lettek. Minden embert a kinyilatkoztatás könyvtárának
láttam. Hálás voltam, hogy az örökkévalóság áll majd rendelkezésünkre, hogy
megismerhessem őket. Nem tudtam nem észrevenni a szépséget. Megdöbbentett, hogy eddigi
életemben annyi minden mellett egyszerűen elmentem.
Bár csodálatos érzések és kijelentések árasztottak el, mégsem tudtam, mit kezdjek velük. Ha
nem tanulom meg mindezt jóra használni, akkor szétfoszlik. Pár nap alatt így is történt, ügy
tűnt, hogy az élet értelme kicsúszik a kezem közül. Tudtam, hogy újra fel kell kutatnom. Amit
átéltem, az jobb volt, mint bármilyen kábítószer és engem rabul is ejtett. Megláttam az Úr
dicsőségét és még többet akartam belőle. Minden vágyam az volt, hogy megtanuljak állandóan
a jelenlétében maradni, és hogy az ő élete rajtam keresztül áradjon és érintsen meg másokat. A
Szent Szellemben kell maradnom és engednem kell, hogy használjon. Ez az elhívásom.