A piros drágakő mellett életem eddigi legfájdalmasabb élményén mentem keresztül.
Sokszor vissza kellett húznom a kezemet, amikor már úgy éreztem, hogy egyszerűen
képtelen vagyok többet elviselni. Számos alkalommal visszamentem a kék és a zöld
kövekhez azért, hogy megfiatalodjak lelkemben, majd újra visszatértem. ,Bár minden
alkalommal egyre nehezebb volt visszatérnem, az Úr iránti szeretetem és tiszteletem
sokkal jobban elmélyült ez által, mint bármi más által, amit eddig megismertem vagy
átéltem.
Végül, amikor az Atya jelenléte elhagyta Jézust a kereszten, nem bírtam tovább.
Elmenekültem. Elmondhatom, hogy az angyalok, akik bizonyos fokig szintén átélték azt,
amit én, teljesen egyetértettek velem. Akaraterőm, hogy újra megérintsem a piros követ,
egyszerűen elpárolgott. Nem akartam már visszamenni a kék kőhöz sem, csak kimerülten
feküdtem a földön. Sírtam azon, amin az Úr keresztülment, és sírtam, mert tudtam, hogy
én is elhagytam Őt csakúgy, mint a tanítványai. Cserbenhagytam Jézust, amikor a
legnagyobb szüksége volt rám, ugyanúgy, mint ők.
Úgy tűnt, napok teltek el, mire kinyitottam a szemem. Egy másik sas állt mellettem.
Három kő feküdt előtte: egy kék, egy zöld és egy piros.
- Edd meg őket - mondta. Engedelmeskedtem, és úgy éreztem, egész lényem megújul,
nagy öröm és józanság töltötte el a lelkemet.
Amikor felálltam, kardom markolatában és a két vállamon ugyanazt a három követ láttam.
- Ezek most már örökre a tiéd - mondta az angyal. - Senki nem veheti el tőled, és nem
veszítheted el őket.
- De hiszen ezzel az utosóval még nem végeztem - tiltakoztam.
- Ezt a próbát egyedül Krisztus tudta kiállni - felelte ő. - Elég jól kiálltad, és most már
tovább kell menned.
- Hová? - kérdeztem.
- Azt neked kell eldöntened, de mivel az idő sürget, azt javaslom, hogy próbálj minél
hamarabb feljutni a csúcsra. - Azzal a sas sietve távozott.
Akkor eszembe jutottak az ajtók. Elindultam azok felé, amelyek azelőtt oly vonzónak
tűntek. Amikor elértem az elsőt, már nem is tűnt annyira vonzónak. Akkor a másikhoz
mentem, és ugyanazt éreztem.
- Úgy tűnik, valami megváltozott - jegyeztem meg hangosan.
- Te változtál meg - válaszoltak az angyalok nyomban. Megfordultam, hogy lássam őket,
és elámultam azon, mennyit változtak. Az előbbi gyermeteg kinézetük helyett
megjelenésük fejedelmi méltóságot és bölcsességet tükrözött. Tudtam, hogy azt tükrözik,
ami bennem is végbement, de most kényelmetlennek találtam, hogy magamra gondoljak.
- A tanácsodat kérem - mondtam a vezetőnek.
- Hallgass a szívedre - mondta. - Ezek a hatalmas kincsek most már ott vannak benned.
- Én soha nem tudtam a saját szívemben bízni - válaszoltam.
- Hiszen az olyan, mint egy csatatér. Én magam is ki vagyok
téve a tévedéseknek, káprázatoknak és az önző ambícióknak. Még azt is nehéznek
találom, hogy mindezen lárma közepette meghalljam az Úr hangját.
- Uram, nem hiszem, hogy a piros kővel a szívedben továbbra is így lenne - jegyezte meg
az angyalok vezetője, rá eddig nem jellemző határozottsággal.
Nekitámaszkodtam a falnak, és arra gondoltam, hogy pont most nincs mellettem a sas,
amikor pedig a legnagyobb szükségem volna rá. Ő már járt itt előttem, és biztosan tudja,
melyik ajtót kell választanom. De tudtam, hogy ő már nem fog visszajönni, és azt is
tudtam, hogy nekem kell döntenem. Ahogy tűnődtem, a "rettenetes" ajtó volt az egyetlen,
amire gondolni tudtam. Kíváncsiságból úgy döntöttem, hogy visszamegyek és újra
megnézem. Előző alkalommal olyan gyorsan futottam el onnan, hogy még csak meg sem
néztem, hogy milyen igazság van fölé írva.
Ahogy megközelítettem, újra éreztem, hogy félelem kerít hatalmába, de most közel sem
olyan erősen, mint az első alkalommal. A többi ajtóval ellentétben ezt az ajtót nagy
sötétség vette körül, így egészen közel kellett mennem, hogy el tudjam olvasni, mi van
fölé írva. Kissé meglepődve olvastam: