Még hosszú ideig pusztítottuk a keselyűket és a keresztényeken lovagoló démonokat.
Tapasztaltuk, hogy különféle igazságok nyilai a különböző démonokra másképpen
hatnak. Tudtuk, hogy a csata hosszúra fog nyúlni, de most már nem szenvedtünk több
veszteséget, és felfelé tartó utunkban már amúgy is túljutottunk a "Türelem" szintjén.
Sajnos miután a keresztények nyakából lelőttük a démonokat, csak néhányan indultak el
a hegy felé. Sokan közülük átvették a démonok természetét, és nélkülük is tovább
folytatták tévelygésüket. Mikor a démonok, okozta sötétség kezdett szétoszlani,
észrevettük, hogy a lábuk alatt mozog valami. Akkor láttam, hogy kígyók kötözték meg a
lábukat. Ahogy tovább néztem a kígyókat, észrevettem, hogy mind egyformák, és ez a
név van rájuk írva: Szégyen.
Megpróbáltuk az igazság nyilaival elpusztítani a kígyókat, de nem sok sikerrel.
Megpróbálkoztunk a reménység nyilaival is, de eredmény nélkül. A "Galata 2:20" -tóI
felfelé már nagyon könnyű volt az út, mert mindannyian segítettünk egymásnak. Mivel
úgy tűnt, most nem sokat tehetünk testvéreinkért, elhatároztuk, hogy megpróbálunk olyan
magasra kapaszkodni, amennyire csak tudunk, mindaddig, amíg nem találunk valamilyen
hatásos fegyvert a kígyók ellen.
Most már nagyon gyorsan, egymás után hagytuk hátunk mögött az igazság szintjeit. A
legtöbb helyen még arra sem vettük a fáradságot, hogy körülnézzünk, ha úgy látszott,
hogy nincs ott semmilyen fegyver, amit a kígyók ellen bevethettünk volna. Hit, Remény
és Szeretet most is szorosan mell ettünk maradtak, de észre sem vettem, hogy
Bölcsességet messze magunk mögött hagytuk. Még hosszú időnek kellett eltelnie, mire
megértettem, mekkora hibát követtünk el ezzel. A hegytetőn utolért ugyan bennünket, de
azzal, hogy messze elé rohantunk, elmulasztottuk a sokkal gyorsabb és könnyebb
győzelem lehetőségét.
Az egyik szinten váratlanul egy kertre bukkantunk. Ez volt a legcsodálatosabb hely, amit
valaha láttam. A kert bejárata fölött ez volt olvasható: "Az Atya feltétel nélküli szeretete".
Annyira dicsőséges és hívogató volt, hogy egyszerűen nem tudtuk megállni, hogy l?e ne
menjünk. Amint beléptem, megpillantottam egy fát: az Élet Fája volt. A kert közepén állt,
és még mindig félelmetes hatalmú és erejű angyalok őrizték. Felnéztem rájuk, s
tekintetünk találkozott. Barátságosnak tűntek, mintha már vártak volna bennünket.
Hátrafordultam: már egy nagy csapat harcos volt a kertben. Ebből mindannyian bátorságot
merítettünk, és mivel az angyalok is barátságosnak tűntek, elhatároztuk, hogy
megpróbálunk elmenni mellettük, hogy a Fához jussunk. Egyikük így kiáltott:
- Akik eljutottak eddig a szintig, és megismerték az Atya szeretetét, azok ehetnek róla!
Eddig észre sem vettem, mennyire éhes vagyok. Beleharaptam a gyümölcsbe: sokkal
finomabb volt, mint bármi, amit valaha kóstoltam, ugyanakkor mégis ismerős volt.
Emlékek és különböző képek jöttek elém: napsütés, eső, gyönyörű mezők, napnyugta az
óceán fölött, de még ennél is több: azok, akiket szeretek. Minden harapással mindenkit és
mindent egyre jobban szerettem. Aztán ellenségeim kezdtek eszembe jutni, és most őket is
tudtam szeretni. Ez az érzés hamarosan erősebb lett mindennél, amit valaha tapasztaltam.
Még "Galata 2:20" szintjének békéjénél is nagyobb volt. Akkor az Úr hangját hallottam:
- Ez mostantól fogva a te mindennapi kenyered. Soha nem fogják visszatartani tőled.
Akkor és annyit ehetsz, amikor és amennyit csak akarsz. Az Én szeretetemnek nincsen
határa!
Fölnéztem a fára, hogy lássam, honnan szól a hang, és láttam, hogy az egész fa tele van
hófehér sasokkal. Gyönyörű, átható tekintetük volt, amilyet még sohasem láttam. Úgy
néztek rám, mintha utasításra várnának. Az egyik angyal megszólalt:
-
Azt fogják tenni, amit mondasz nekik. Ezek a sasok kígyókat
Azt mondtam:
- Menjetek! Faljátok fel a szégyent, ami megkötözte testvéreinket.
Kitárták szárnyaikat, és valahonnan hatalmas szél támadt, mely a levegőbe emelte őket.
Vakító dicsőséggel töltötték be fölöttünk az eget. Még ilyen messziről is hallottam a
félelem keltette morajlást az ellenség táborából, ahogy a sasokat észrevették.