Ahogyan a sas végignézett a sebesülteken, arckifejezése megváltozott. Velem szemben
határozottan és erőteljesen viselkedett, velük azonban olyan volt, mint egy nagypapa, aki
gyengédséggel és könyörülettel fordul a sebesültekhez. Szárnyait kitárta, és hűvös, üdítő
szellőt kavarva gyengéden legyezni kezdte őket. Ez a lágy szellő, amely végigfújt a
sebesültek között, semmilyen más szellőhöz nem hasonlított. Úgy éreztem, minden
fuvallatai erősödöm, és tisztul az elmém. A sebesültek hamarosan mind fölálltak, és
olyan őszinte imádatban törtek ki, hogy könnyek szöktek a szemembe.
Megint mélyen elszégyelltem magam, amiért valamikor lenéztem a testvéreimet, akik ott
maradtak ezen a szinten. Mi, akik feljutottunk a hegy tetejére, gyengének és ostobának
tartottuk őket. Ok azonban sokkal többet elviseltek, szenvedtek, mint mi, és hűségesek
maradtak. Isten megtartotta őket, ők pedig valóban nagyon szerették az Urat.
Fölnéztem a hegyre, és láttam, hogy mindegyik sas gyengéden csapkod a szárnyával. Az
általuk felkavart szellőtől a hegyen mindenki felfrissült, és elkezdték imádni az Urat. Először
még volt némi diszharmónia az imádatban, de egy kis idő múltán mindannyian tökéletes
harmóniában énekeltünk a különböző szinteken.
A Földön soha nem hallottam még ilyen csodálatosat. Azt kívántam, bárcsak soha ne érne
véget. Hamar felismertem, hogy ez ugyanaz az imádat volt, amit a kertben átéltünk, de most
mintha még gazdagabb és teljesebb lett volna. Tudtam, hogy azért tűnt most sokkal
csodálatosabbnak, mert ellenségeink szeme előtt imádtuk Istent, a hegyet körülölelő sötétség
és gonoszság közepette.
Nem tudom, meddig tartott ez az imádat, de végül a sasok abbahagyták szárnyaikkal a
csapkodást, és az egész véget ért.
- Miért hagytátok abba? - kérdeztem a sast, akivel eddig beszélgettem.
- Azért, mert már teljesen felépültek - válaszolt a sebesültek felé intve, akik mostanra már
mindannyian kitűnő állapotban voltak, és felálltak. - Az igazi imádat minden sebet begyógyít
tette hozzá.
- Kérlek, kezdjétek újra - könyörögtem.
- Még sokszor fogjuk imádni Őt, de nem mi döntjük el, hogy mikor. A szellő, amit éreztél, a
Szent Szellem szele volt. Ő irányít bennünket, nem pedig mi Őt. Meggyógyította a sebesülte-
ket, és elkezdte munkálni azt az egységet, amire az előttünk álló csatában szükségünk lesz. Az
igazi imádat kitölti a drága olajat Jézusra, a Fejre, azután végigfolyik az egész testen, és eggyé
tesz bennünket Vele és egymással. Aki egységbe kerül Vele, nem marad sebesült vagy
tisztátalan. Az Ő vére tiszta élet, és akkor áramlik közöttünk, amikor Hozzá kapcsolódunk.
Ilyenkor a test többi részéhez is kapcsolódunk, és így az Ő vére átfolyik rajtunk. Nem így
történik-e a gyógyulás a saját testedben is, amikor összezárod a sebet, hogy a vér
szabadon áramolhasson a sebesült részhez és meggyógyítsa azt? Amikor az Úr testének
egyik tagja megsebesül, össze kell kapcsolódnunk egymással, amíg a beteg tag teljesen
meg nem gyógyul. Mi mindnyájan együtt alkotjuk a Testet.
Az imádat öröme még mindig a levegőben érződött. Ebben a légkörben szinte
titokzatosan mélynek tűnt mindez, bármilyen egyszerű igazság is volt. Amikor a Szent
Szellem szele fújt, minden szó dicsőségesnek tűnt, ha mégoly egyszerű is volt. Annyira
telve voltam szeretettel, hogy szerettem volna mindenkit megölelni, beleértve a
határozott, öreg sasokat is.
Akkor hirtelen, mintha hideg zuhany ért volna, eszembe jutottak azok a hősök, akik
nemrégen estek fogságba. A sas érzékelte ezt, de nem szólt semmit, csak feszülten
figyelt. Végül megszólaltam:
- Kiszabadíthatjuk-e azokat, akiket az előbb elveszítettünk?