Továbbmentem a fal tetején, amíg biztonságos távolba nem kerültem. Amikor visszanéztem a
lelkészre, ingerülten járkált fel-alá az őrtoronyban. Még mindig azon töprengtem, hogy a
kérdéseim miért dúlhatták ennyire fel. Nyilvánvaló, hogy a kérdéseimtől nem nyílt fel a szeme,
sőt talán még bizonytalanabbá és veszélyesebbé vált.
Egyre jobban izgatott, hogy végre megtudjam, mi is történik itt. Azon töprengtem, hogyan
tudnám úgy megfogalmazni a kérdéseimet, hogy a következő őrt ne bosszantsam fel. Amint
közelebb értem a másik őrtoronyhoz, megint meglepődtem: ezúttal nem pap volt az őr, hanem
egy huszonöt év körüli fiatal nő.
- Elnézést, hölgyem, feltehetnék Önnek néhány kérdést? - tudakolóztam.
- Természetesen. Miben segíthetek? - mondta, meglehetősen lekezelő hangon. - Az egyik
gyermek szülője, talán?
-
Nem, író vagyok - valahogy tudtam, hogy most ezt kell felelnem. Várakozásomnak
megfelelően a válaszom fel is keltette érdeklődését.
Mivel nem akartam ugyanazt a hibát elkövetni, mint a lelkésszel, ezúttal nem „őrtoronynak"
neveztem a fiatal hölgy posztját, hanem azt kérdeztem, miért áll „ezen a helyen". Azonnal
válaszolt, bár meglepődött tudatlanságomon.
- Tanítónő vagyok. Nem gondolja, hogy a legtermészetesebb, ha az iskolámban talál?
- Szóval, ez az ön iskolája - mutattam az őrtoronyra.
-
Igen, már három éve itt tanítok, és lehet, hogy az egész életemet itt fogom eltölteni.
Annyira szeretem a munkámat! - Ez az utolsó mondat annyira gépiesen hangzott, éreztem,
hogy rájöhetek valami lényegesre, ha még egy kicsit puhatolódzom.
-
Mit tanít? Biztosan érdekes tantárgy lehet, ha az egész
életét erre szánta.
-
Természettudományokat és társadalomtudományokat tanítok. Az én feladatom, hogy e
fiatalok gondolkodásmódját és világnézetét formáljam. Amit tőlem tanulnak, az egész életükre
irányt szab a gyermekeknek. És ön mit ír? - kérdezte.
-
Könyveket - feleltem. - A vezetésről és a vezetőkről - tettem hozzá, elébe vágva a
kérdésének. Tudtam, hogy ha „Keresztény vezetőség” jönne szóba, azonnal vége szakadna a
beszélgetésünknek. Ez a válasz azonban még inkább fölkeltette érdeklődését.
-
A vezetőség nagyon fontos téma - jelentette ki, még mindig lekezelő hangon. - Manapság a
változások már
olyan gyorsan követik egymást, hogy feltétlenül szükséges a megfelelő vezetői eszközökkel
rendelkeznünk, hogy a helyes irányba terelhessük a folyamatokat.
- És mi lenne ez az irány? - kérdeztem.
- A jólét, amelyhez kizárólag a béke és biztonság vezethet - közölte meglepett ábrázattal.
Látszott rajta, meglepődött, hogyan lehet egyáltalán ilyet kérdezni.
- Igazán nem akarok udvariatlan lenni - folytattam - de érdekelnek a nézetei a témával
kapcsolatban. Mit gondol, hogyan érhetjük el leghamarabb a békét és biztonságot?
- Természetesen az oktatáson keresztül. Együtt utazunk ezen a Föld nevű űrhajón, és valahogy
ki kell jönnünk egymással. Az oktatással segítünk az emberiségnek megválni ősemberi, törzsi
gondolkozásmódjától, hogy mindenki megértse végre, ugyanolyan, mint a másik ember; és ha
mindnyájan ellátjuk feladatunkat a társadalomban, együttes jólétben élhetünk.
- Ez érdekes - feleltem - de szerintem nem vagyunk egyformák. Az még ennél is érdekesebb,
odalent az udvaron az emberek sokkal megosztottabbak és elkülönültebbek, mint valaha. Nem
gondolja, hogy esetleg ideje lenne módosítani a nézetein?
Csodálkozva és haragosan nézett rám, de nyilván egy pillanatra sem fordult meg a fejében,
hogy amit mondok, az igaz lehet.
- Uram, Ön teljesen vak? - kérdezte végül.
- Nem, azt hiszem egészen jól látok - feleltem. - Épp most jártam ott lent az emberek között és
őszintén szól-
va, még sosem láttam ennyi megosztottságot és ellenségeskedést a különböző embercsoportok
között. Nekem úgy tűnik, hogy a köztük levő konfliktusok súlyosabbak, mint valaha.
Ezek a szavak szinte arcul csapták. Nem hitt a fülének, hogy valaki ilyen dolgokat merészel
állítani, s azt végképp nem hitte, hogy esetleg igazam lehetne. Ahogy jobban szemügyre
vettem, látszott rajta, annyira vak, hogy alig lát engem. A torony olyan magasan volt, hogy
nem is láthatta a lent élő embereket. Tényleg nem tudta, hogy mi zajlik odalent, de meg volt
győződve róla, hogy mindent lát.
- Mi változtatjuk meg a világot - mondta leplezetlen megvetéssel. - Átformáljuk az embereket.
Ha vannak még, akik állatok módjára viselkednek, akkor őket is hamarosan megváltoztatjuk.
Győzni fogunk .- Az emberiség győzni fog.
- Elég nagy felelősség ez egy ilyen fiatal hölgy számára
- jegyeztem meg.
Erre még inkább dühbe gurult, de még mielőtt ideje lett volna válaszolni, két nő tűnt fel a fal
tetején. Egyenest az őrtorony ajtaja felé tartottak. Az egyik egy ötven év körüli fekete asszony,
a másik pedig egy feltűnően jól öltözött, harminc év körüli fehér nő volt. Útközben be-
szélgettek. Magabiztos, méltóságteljes benyomást keltettek, ügy gondoltam, hogy nem vakok,
különben nem juthattak volna fel a fal tetejére.
Meglepetésemre a fiatal tanítónő megragadta fegyverét és az őrálláson kívülre lépett, hogy ott
várja a másik két nőt. Látszott rajta, hogy nem akarja közelebb engedni őket. Erőltetett és
felszínes kedvességgel üdvözölte őket. Minden erejével felsőbbrendűséget próbált sugározni.
Érdekes módon a két nő azonnal félénken és túlzó tisztelettel reagált a náluk jóval fiatalabb
tanítónő viselkedésére.
- Azért jöttünk, mert valamit nem értünk a gyermekek tananyagából - mondta a fekete nő,
miután összeszedte a bátorságát.
- Ó, biztos vagyok benne, hogy ma már sok olyan dolgot tanítunk, amit maguk nem értenek -
válaszolta a tanítónő lekezelően.
A két nő folyton a fegyvert nézte, amit a tanítónő szándékosan úgy tartott, hogy azok jól
lássák. Közelről és csodálkozva figyeltem a jelenetet. A tanítónő felém fordult és idegesen rám
nézett. Láttam, attól fél, hogy valamit mondok a többieknek. Intett a fegyverével, hogy tűnjek
el. Erre a másik két nő felém fordult, hogy lássa, kinek intett. Csak most ismertem fel, hogy
egyáltalán nem is látnak engem. Félelmük megvakította őket.
Megszólítottam a két nőt, hogy legyenek bátrak és higgyenek abban, amit a szívükben éreznek.
Felém fordultak, mintha valami zajt hallottak volna. Ezek szerint a hallásuk is megromlott. Ezt
látva, a fiatal tanítónő elmosolyodott. Fegyverét rám szegezte és belefújt sípjába, ügy éreztem,
a legveszedelmesebb embernek tart.
Gondoltam, bárkit is hívott a sípjával, jobb lesz, ha nem várom meg. De elég volt pár lépést
hátrálnom és máris biztonságban érezhettem magam, annyira rövidlátó volt. Miközben
továbbmentem, a tanítónő kiabált, a sípját fújta és végül annyira kijött a sodrából, hogy
dühében rálőtt a másik két nőre.
Ahogy ott álltam a fal tetején két őrtorony között és az imént történteken gondolkoztam,
Bölcsesség jelenlétét éreztem.
- Térj vissza a börtönudvarra. Veled leszek. Ne félj, mert minden csapdából és fegyver elől
megmenekülhetsz, mivel látsz. De ne feledd, hogy a félelem megvakíthat. Amikor abban a
hitben jársz, hogy veled vagyok, mindig látni fogod, merre menj tovább. Vigyázz, hogy csak
azoknak mondd el, amit látsz, akikhez Én vezetlek. Az őrök leginkább a látástól félnek, és
azoktól, akik látnak. Tudom, hogy most sok kérdésed lenne, de a börtönudvaron nyert
tapasztalataid adják majd a legjobb választ rájuk.