Egy másik hegyre kerültem, előttem egy város feküdt. Olyan dicsőségesen ragyogott, hogy
ehhez hasonlót még nem láttam, és nem is tudtam voína elképzelni. Az épületek és lakóházak
mind egyediek és gyönyörűek voltak, mégis lélegzetelállító szimmetriában illeszkedtek
egymáshoz és a környező mezőkhöz, hegyekhez és vizekhez. Úgy tűnt, mintha a várost nem is
építették volna, hanem egy növényhez hasonlóan nőtt volna ki a földből. Olyan volt, mintha
egy másik emberi faj építette volna, amely soha nem esett bűnbe, hanem mindvégig Ádám és
Éva kezdeti tisztaságában és igazságosságában járt.
A várost az jellemezte, hogy mindenütt rengeteg nagyméretű ablak volt az épületeken. Az üveg
oly tiszta és áttetsző volt, az ablakok és ajtók ügy helyezkedtek el, hogy nem csupán azt
éreztem, hogy bárhol szívesen látnának, hanem mintha egyenest be is hívtak volna minden
házba. Semmi sem volt elrejtve, de itt a lopástói nem is kellett félni.
Ezután a város lakóit vettem szemügyre, ismerősnek tűntek, de ugyanakkor azt is tudtam, hogy
hozzájuk hasonló emberekkel még sosem találkoztam. Ilyennek képzeltem Ádámot bűnbeesés
előtti állapotában. Szemükben a majdnem tökéletes felfogóképesség fénye ragyogott, az
intellektus oly magas szintje, amely messze felülmúlta a legnagyobb zsenik értelmi képességeit
is. Tudtam, hogy mindez a zavartól és kétségtől - vagy éppen a kétség okozta zavartól - mentes
rend és békesség eredménye. A személyes ambícióknak nyomát sem láttam, mivel mindenki
annyira magabiztos volt, és örömüket lelték mindabban, amit csináltak, és akik voltak.
Mindenki szabad volt, ezért teljesen nyitott életet is éltek. A szegénység, vagy betegség
ismeretlen fogalom lehetett.
Megfigyeltem az utcákat. A várost több főút szelte át, amelyek mind egy irányba haladtak,
ezeket pedig sok kisebb utca kötötte össze. Ahogy az egyik legnagyobb főutat figyeltem, a
szentséggel kapcsolatos igazságok jutottak eszembe. A mellette levőt nézve a gyógyulás igaz-
ságait értettem meg. Megint másik útra tekintettem, amely az ítéletről beszélt. Mindegyik út
újabb igazságot közölt. Ekkor megértettem, hogy az utak mindegyike egy-egy igazsághoz
vezet, így a mellettük élők és a rajtuk járók azt az igazságot tükrözték.
Majd a főutakat összekötő kisebb utcákra lettem figyelmes. Ezeket nézve a Szellem egy-egy
gyümölcsét ismertem meg, mint például a szeretet, öröm, békesség, vagy türelem. A főutakból
származó ismerettel szemben ezeket érzések közvetítették.
Arra lettem figyelmes, hogy míg a legtöbb utca mindegyik főúthoz csatlakozott, volt olyan főút
is, amelybe csak néhány torkollott. Például, a Szentség főútjához csak a Szeretet utcáján járva
juthattam el; az ítélet főútjához pedig csak a Szeretet, vagy az Öröm utcáján keresztül. A
Kegyelem főútját azonban az összes többi utcán el lehetett érni. Az Igazság bármelyik főútját
csakis a Szellem gyümölcseinek utcáin keresztül lehetett megközelíteni.
Az emberek egy része a főutakon és utcákon járt, mások az út szélén üldögéltek. Voltak, akik
házaikban töltötték az időt, mások éppen házukat építették. A házakban lakók szüntelenül ételt
és italt szolgáltak fel a járókelőknek és az út szélén pihenőknek. Ekkor vettem észre, hogy
ebben a városban nincsenek éttermek, szállodák, vagy kórházak. Megértettem, hogy erre nincs
is szükség, mivel minden otthon a vendéglátás és gyógyulás központja.
Majdnem minden ház nyitva állt az utazók előtt, ez alól csak egy néhány kivétel volt,
amelyeket különleges célokra használtak: például tanulásra, vagy hosszabb gyógyulási
folyamatra. Elgondolkoztam, hogy itt egyáltalán kinek van szüksége gyógyulásra, de erre csak
később kaptam választ. Ennél tökéletesebb helyet álmaimban sem tudtam volna elképzelni a
vendéglátás, a gyakorlati segítség és a gyógyítás szolgálata számára. Még azok az épületek is
ezeket a célokat szolgálták, amelyek az ítélet főútján álltak. Éppen emiatt még ez a főút is von-
zó benyomást keltett, és itt folyt a legintenzívebb tevékenység. Nyilvánvaló volt, hogy minden
út teljesen biztonságos, sőt hívogató - jobb rajtuk járni, mint bármely parkban, utcán, vagy
országúton, amit valaha is láttam. Ez a város sokkal dicsőségesebb volt, mint bármilyen utópia,
amit a filozófusok megálmodtak.
Figyelmem ekkor újra az ítélet főútja felé fordult. Úgy tűnt, eddig itt volt a legkisebb forgalom,
de most megélénkült a mozgás. Akkor láttam, hogy ez azért van igy, mert a többi fő- és
mellékutca mind errefelé vezette a forgalmat. Ennek ellenére az emberek tétováztak, hogy
rátérjenek-e az ítélet főútjára, pedig látszott, hogy a város tevékenységének ez lesz a központja.
Ahogyan végignéztem az ítélet főútján, láttam, hogy egyre emelkedik, s a végén egy igen
magas hegyre vezet, amely titokzatos és mélységes dicsőségbe burkolózik. Ügy éreztem, ha az
emberek látnák, hogy mi vár rájuk az út végén, sokkal többen járnának rajta. Azután
felismertem, hogy ez a főút ugyanolyan érzéseket kelt bennem és ugyanazzal az erővel vonz,
mint az ítélet hatalmas Terme, hiszen ezen az úton járva lehet az urat, mint Igazságos Bírót
megismerni.