A sas elrugaszkodott a szikláról, ahol eddig ült, és a levegőbe emelkedett.
- Gyere utánam - hívott.
Ekkor a sziklafalba vájt lépcsőket pillantottam meg, amelyek egészen a hegy aljába egy
kis ajtóhoz vezettek.
- Miért nem vettem ezt észre azelőtt? - kérdeztem.
- Amikor először jártál itt, annyira siettél, hogy körül se néztél.
- Honnan tudod? Te is itt voltál akkor?
- Akkor is tudnám, ha nem lettem volna itt, mert mindenki ugyanabból az okból mulasztja
el ezt az ajtót. De az az igazság, hogy itt voltam - válaszolta. - Egyike voltam azoknak a
katonáknak, akiket te fölfelé haladva olyan gyorsan lehagy tál.
Csak akkor ismertem fel benne azt az embert, akivel röviddel megtérésem után
találkoztam, sőt néhányszor még beszélgettünk is.
- Annyira szerettem volna akkor utánad menni - folytatta.
- Olyan régóta voltam már azon a szinten, hogy változásra lett
volna szükségem, de képtelen voltam otthagyni azokat az elveszett lelkeket, akiket
próbáltam idevezetni. Amikor végül rászántam magam, hogy akár mennem kell, akár
maradnom, az Úr akaratát fogom cselekedni, megjelent Bölcsesség, és megmutatta ezt a
kis ajtót. Azt mondta, hogy ez egy rövidebb út, ami felvezet a hegycsúcsra. Így értem a
hegy tetejére még előtted, ahol sassá változtam.
Most már emlékeztem, hogy jó néhány szinten láttam ehhez hasonló ajtókat. Az egyik
ajtón be is kukucskáltam, és emlékszem, hogy mennyire elámultam azon, amit láttam.
Azonban nem merészkedtem túl messzire, mivel annyira a csatára összpontosítottam, és
arra, hogy minél hamarabb felérjek a hegycsúcsra.
- Ha bármelyik ajtón beléptem volna, akkor egyenesen a csúcsra jutok? - kérdeztem.
- Ez azért nem ilyen egyszerű - mondta a sas kissé ingerülten.
- Minden ajtó mögött folyosók vannak, amelyek közül az egyik felvezet a csúcsra.
Mielőtt még megkérdezhettem volna, folytatta:
- A többi ösvény a hegy más-más szintjeire vezet. Az Atya úgy tervezte az egészet, hogy
mindenki a saját érettségi szintjének megfelelő utat választhatja.
- Bámulatos! Hogyan csinálta ezt? - gondoltam magamban, de a sas még a gondolataimat
is hallotta.
- Nagyon egyszerű - folytatta. - A szellemi érettséget mindig az határozza meg, hogy
mennyire képes valaki feláldozni a saját vágyait mások vagy a Királyság érdekében.
Mindig az az ajtó vezet a legmagasabb szintre, amelyik a legnagyobb áldozatot kívánja
tőled, hogy beléphess.
Próbáltam minden szót gondosan az eszembe vésni. Tudtam, hogy be kell lépnem az
előttem álló ajtón, és azt gondoltam, bölcs dolog volna, ha minél többet megtudnék róla,
méghozzá olyantól, aki már járt ott előttem, és nyilvánvalóan a jó ajtót választotta a
csúcsra.
- Én sem jutottam közvetlenül a csúcsra, és nem is találkoztam még senkivel, akinek ez
sikerült - folytatta a sas. - De sokkal gyorsabban célhoz értem, mint a legtöbb harcol?,
mert olyan sokat tanultam az önfeláldozásról, amíg itt, az "Üdvösség" szintjén harcoltam.
Azért mutattam meg neked ezt az ajtót, mert viseled a köpenyt, de megtaláltad volna
magadtól is. Az idő rövidre van szabva, és én azért vagyok itt, hogy segítsek neked minél
hamarabb érettségre jutni.
- Minden szintről nyílnak ajtók, amelyek számodra felfoghatatlan kincsekhez vezetnek -
folytatta. - Fizikailag nem szerezheted meg őket, de minden kincset, amit a kezedbe
veszel, a szívedben fogsz továbbvinni. A szívednek Isten kincsesházává kell válnia. Mire
újra felérsz a hegycsúcsra, a szíved drágakövek sokaságával lesz tele, melyek a Föld
minden kincsénél értékesebbek. Ezeket, a kincseket soha senki nem veheti el tőled,
hanem örökké a tieid maradnak. Indulj gyorsan. A viharfelhők már gyülekeznek, és
közeledik egy másik nagy ütközet.
- Velem fogsz jönni? - kérleltem.
- Nem - válaszolt Ő. - Nekem most itt a helyem. Segítenem kell a sebesülteknek. De
később újra találkozunk majd ezen a helyen. A sasok közül sok testvéremmel fogsz
találkozni, és ők ott nagyobb segítségedre lesznek, mint én.