Bár az Igazság nyilai csak néha tudták telibe találni a keselyűket, ahhoz eléggé
megsebezték őket, hogy eltakarodjanak. Minden alkalommal, amikor elég távol tudtuk
űzni őket, valamelyikünk feljebb tudott mászni a következő szintre. Amikor elértük azt a
szintet, amelyet úgy hívtak, hogy "Galata 2:20", olyan magasan voltunk, hogy oda a
keselyűk már nem tudtak felszállni. Az égbolt ragyogása és szépsége szinte elvakított.
Olyan békességet éreztem, mint még soha azelőtt.
Mielőtt felértem volna erre a szintre, harci kedvemet legalább annyira motiválta a félelem
és az ellenség iránt érzett gyűlölet vagy undor, mint amennyire a Királyság, az Igazság,
vagy a foglyok iránt érzett szeretet. De ezen a szinten utolértem Hitet, Reményt és
Szeretetet, akiket mindeddig csak messzi távolból láttam. Dicsőségük most teljesen
elárasztott, mégis úgy éreztem, hogy közel mehetek hozzájuk. Amint melléjük értem, hoz-
zám fordultak, és nekiláttak, hogy kijavítsák és kifényesítsék a páncélomat. Hamarosan
teljesen átalakult, és ragyogva tükrözte a hármukból sugárzó dicsőséget. Amikor
megérintették a kardomat, hatalmas villámok csaptak ki belőle. Szeretet ezt mondta:
- Azokra, akik el érték ezt a szintet, az eljövendő kor erőit bízzák rá. - Azután felém
fordulva, nagyon komolyan és kijózanítóan így folytatta: - De még meg kell tanítsalak,
hogyan használd őket.
A "Galata 2:20" szintje olyan széles volt, hogy úgy tűnt, egyáltalán nem fenyeget a leesés
veszélye. Megszámlálhatatlan nyíl hevert mindenfelé, amelyekre ez a szó volt írva:
"Remény". Néhányat kilőttünk lefelé, az alattunk lévő keselyűkre, és ezek a nyilak
könnyedén megölték őket. A csapatnak - akik elérték ezt a szintet - körülbelül a fele
tovább lőtte a keselyűket, míg a többiek levitték a nyilakat az alsóbb szinten harcoló
társaiknak.
A keselyűk még mindig hullámokban támadták az alattunk lévő szinteket, de egyre
kevesebb volt belőlük. A "Galata 2:20" szintjéről bármelyik ellenséget eltalálhattuk,
kivéve magukat a vezetőket, akik lőtávolságon kívül maradtak. Elhatároztuk, hogy addig
nem használjuk az igazság nyilait, amíg a keselyűket mind el nem pusztítjuk, mert az
általuk okozott depresszió felhője csökkentette az igazság hatékonyságát. Ez nagyon
hosszú időbe telt, de nem fáradtunk el. Végül úgy tűnt, hogy a hegy fölött az eget sikerült
teljesen megtisztítanunk a keselyűktől.
Hit, Remény és Szeretet - akik ugyanúgy, mint a fegyvereink minden szinttel egyre
nagyobbra nőttek, most már olyan hatalmasak voltak, hogy az emberek messze a
csatatéren túlról is láthatták őket. Dicsőségük még a fogolytáborba is beragyogott, amelyet
még mindig a keselyűk felhője árnyékolt be. Nagyon felbátorodtam azon, hogy ők is
láthatják a három hatalmas angyalt. Reméltem, hogy most már talán azok a keresztények
is, akiket az ellenség felhasznált, és a foglyok, akiket rabságban tartott, meg fogják érteni,
hogy nem mi vagyunk az ellenségük, hanem valójában őket használta fel az ellenség.
De nem ez történt, legalábbis még nem. Azok, akik az ellenség táborában meglátták Hit,
Remény és Szeretet fényét, a "világosság angyalainak" nevezték őket, akik azért jöttek,
hogy megtévesszék az erőtlen és könnyen becsapható embereket. Láttam, hogy sokkal
erősebben megkötözte és becsapta őket az ellenség, mint korábban gondoltam.
Mindazok a nem hívők, akik egyik hadsereghez sem tartoztak, most megpillantották a
három angyal dicsőségét, és közelebb jöttek a hegyhez, hogy jobban lássák őket. Kezdték
megérteni, hogy valójában miért folyik a csata, s ez nagyon biztató volt.
Győzelmi örömünk egyre nőtt. Úgy éreztem, az, hogy ebben a hadseregben lehetek, és
részt vehetek ebben a csatában, életem egyik legnagyobb élménye. Miután a hegyünket
támadó keselyűk többségét elpusztítottuk, nekiláttunk, hogy egyenként leszedjük azokat,
akik a foglyokon ültek. Ahogy a sötétség felhői kezdtek szétoszlani, és a nap lesütött
rájuk, ők is kezdtek feléledni, mintha csak mély álomból ébrednének. Amint meglátták,
hogy milyen visszataszító állapotban vannak, kezdték letisztogatni magukról a
hányadékot, amely még mindig testüket borította. Amint megpillantották Hitet, Reményt
és Szeretetet, meglátták a hegyet is, és azonnal rohanni kezdtek felé.
A gonosz horda a vádlás és rágalmazás nyilait lőtte utánuk, de ők mégsem álltak meg.
Mire elérték a hegyet, sokuknak már vagy tucatnyi nyíl állt ki a hátából, bár úgy tűnt,
észre sem vették. Amint elindultak fölfelé a hegyen, a sebeik is kezdtek gyógyulni. Most,
hogy a depresszió felhőit eloszlattuk, minden sokkal könnyebbnek tűnt.