Feljutottunk „A testvérek egysége” szintjére. Itt már egyetlen ellenséges nyíl sem tudott
bennünket elérni. Táborunkból sokan úgy döntöttek, hogy ennél magasabbra már nem
jönnek. Megértettem őket, mert minden, következő szinten egyre nehezebb volt megvetni
a lábunkat. Én azonban annál erősebbnek és gyakorlottabbnak éreztem magam a harcban,
minél feljebb jutottam, ezért tovább kapaszkodtam.
Hamarosan elég gyakorlatra tettem szert ahhoz, hogy úgy találjam el a démonokat, hogy
a keresztényekben ne okozzak kárt. Úgy gondoltam, ha feljebb jutok, akkor majd elég
messze tudok lőni, hogy eltaláljam a gonosz horda főbb vezetőit, akik a seregeik mögött
maradtak. Sajnáltam, hogy oly sokan megálltak az alsóbb szinteken, ahol biztonságban
voltak ugyan, de nem tudták eltalálni az ellenséget. Ugyanakkor a fölfelé haladó
harcosok ereje növekedett, jellemük érettebb lett, s így félelmetes bajnokokká váltak.
Mindegyikük sok százat tudott elpusztítani az ellenség soraiból.
Az egyes szinteken az Igazság elszórt nyilai hevertek, melyeket azok a harcosok hagytak
hátra, akik onnan estek le. (Sokan estek le minden szintről.) Minden nyíl az illető szint
nevét viselte. Néhányan vonakodtak fölszedni ezeket a nyilakat, de tudtam, hogy minden
nyílra szükségünk van, ha le akarjuk győzni az alattunk hömpölygő hatalmas hordát.
Fölvettem egyet, és kilőttem. Oly könnyen eltalált egy, démont, hogy mások is kezdték
föl szedni és kilőni a nyilakat. Így az ellenség jó néhány hadosztályát sikerült
megtizedelni. Ezzel viszont az egész gonosz hadsereg figyelmét sikerült magunkra
vonnunk. Egy darabig úgy tűnt, minél többet pusztítunk el közülük, annál jobban
támadnak bennünket. Úgy látszott, soha nem lesz vége, mégis felvillanyozott ez a
küzdelem.
Mivel ezeken a magasabb szinteken az ellenség nyilai már nem tudtak elérni bennünket,
a keselyűk rajokban repültek fölénk,
egymásra is lövöldöztek. Ez persze nagyon biztató lett volna, de tudtam, hogy a
fogolytáborban lévő keresztények szenvednek a legtöbbet, akiket az ellenség
megtévesztett. A világ szemében mindez úgy tűnt, mintha érthetetlen módon maga a
kereszténység omlott volna össze.
Néhányan azok közül, akik a kardjukat nem használták horgonyként, sok keselyűt
levágtak, ugyanakkor viszont könnyen leestek a sziklaperemről, ahol álltak. Páran közülük
valamelyik alacsonyabb szinten értek földet, de voltak, akik egészen a hegy aljáig
zuhantak, ahol a keselyűk szedték fel és szállították el őket. Minden szabad percemet
azzal töltöttem, hogy próbáltam még mélyebbre szúrni kardomat a sziklaperembe, és még
nagyobb biztonsággal odakötözni magam a kardomhoz. Minden alkalommal, amikor ezt
tettem, Bölcsesség megállt mellettem, ezért tudtam, hogy nagyon fontos, amit teszek.