11,4 Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén. (1 Mózes)
Túl sok évet töltöttem azzal, hogy megpróbáltam egyedül megoldani az életemet. Könyveket olvastam, különböző kurzusokon vettem részt, és próbáltam mindig olyan emberekre figyelni, akikről úgy tűnt, hogy összejöttek nekik a dolgok.
Amikor feltűnt, hogy a szomszédom gyerekei milyen jól boldogulnak, rögtön feltettem magamnak a kérdést: „Vajon ő mit csinál, amit én nem?" Ha olyasvalakivel beszélgettem, aki látszólag a siker csúcsára ért, megállapítottam róla, hogy rendkívül olvasott. Majd levontam a következtetést, hogy „még többet kellene olvasnom". Amikor tudomásomra jutott, hogy az egyik munkatársamnak anyagilag milyen jól megy, már meg is fejtettem a titkát: „Sok időt tölt a pénzügyei menedzselésével. Nekem is ezt kellene tennem." Mindig ezt csináljuk, kivétel nélkül, mindannyian: megfigyelünk, értékelünk, levonjuk a következtetést, majd változtatásokat iktatunk be. Mindezt azért tesszük, hogy megtaláljuk a kulcsokat, amiktől szerintünk az élet működik.
Végül azon kapjuk magunkat, hogy van egy hatalmas listánk. Azonban, ez nem hogy segítene, még inkább összezavar. Most akkor éppen olvasnom kéne, vagy a zsírbevitelemre ügyeljek inkább? Netán meg kellene ragadnom az alkalmat, hogy minőségi időt töltsek a gyerekkel?
A jó hírem az, hogy nem tudjuk így megoldani az életünket. Lehetetlen annyi alapelvet és szabályt beiktatni, ami biztosítja, hogy megfelelően működjön az életünk. Isten nem erre tervezett minket, sőt nem is fogja hagyni, mert jól tudja, ha Nélküle sikeresek vagyunk, akkor végtelenül messze kerülünk Tőle. Az élet ilyesfajta megközelítése a jól ismert bábeli toronyépítőket jellemezte inkább, mint azokat, akik hűvös alkonyatkor Istennel sétáltak.
Én Istent választom.