Rövidesen hatalmas épület elé érkeztünk, ami hasonlított a mi földi konferencia épületeinkre. Szentek gyülekeztek itt össze istentiszteletre. Még az épületet is dicsőséges fényáradat ragyogta körül. Jézust és engem két angyal fogadott, akik előrevezettek minket a második sorba, ahol két helyet tartottak fenn a részünkre. Útközben az emberek köszöntöttek minket, kezet fogtak velünk, megcsókoltak. Az egész épületben egyetlen szomorú arc sem volt. Azt gondolta volna az ember, hogy egy nagy családi találkozón van, ahol a jelenlevők már 100 éve nem látták egymást. Mindenki oly örömmel ölelte és csókolta meg a másikat, mondván: „Dicsőség az Úrnak! Hogy vagy?” Itt nem számított honnan jöttél, hogy nézel ki. Szeretetből fakadt minden. Ahogy Jézussal leültünk a részünkre fenntartott helyre, nagy csend lett, s jobbról egy 5-6000 tagú énekkar ment fel a pódiumra. (Nem angyalok voltak, azoknak más az öltözetük.) A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani a teremben. Az énekkari öltözetek emlékeztettek az itteni, földi kórusi ünnepi ruházatra, az asszonyok haja szép, rendezett volt, minden tökéletes, minden arcon tökéletes mosoly. Ám amikor elkezdték dicsőíteni az Urat, elvesztették minden hasonlatosságukat a mi templomi kórusainkhoz! Kezeiket magasba nyújtva, hangjukat felemelve, lábaikkal táncban dicsérték az Urat! Százszor csodálatosabb volt, mint a földi énekszolgálataink! Teljesen megelevenedve, életre kelve, mindent betöltve magasztalták az Urat. Mindenki csatlakozott ehhez az örömteli dicsőítéshez, mindenki magasra emelt kezekkel táncolt, sőt voltak, akik örömükben ugráltak is. Nem szégyellték magukat, mert bennük minden az Urat dicsérte. Nem volt vezetője ennek a dicsőítő szolgálatnak, ami kb. két óra hosszat tartott. A dicsőítésnek tartalma van. Ha nem kényszerűségből származik, akkor megfogható, látható magasztalássá válik. Láttam, hogy a dicsőítés az ajkakból, mint arany lehelet szállt el, s amikor befejeztük, az egész dicsőítés felemelkedett a trónterembe! De én sem álltam ott tétlenül! Csatlakoztam az ujjongó tömeghez, s közben Jézusra néztem, akinek az arca ragyogott a belső örömtől. Minden ékesen és jó rendben ment végbe. Sehol sem volt egy hamis hang, egy percig el nem hallgatott a dicsőítés, sőt, nőttön-nőtt. A földön az a baj, hogy túl hamar ellankadunk, s hamar abbahagyjuk a magasztalást.
Még nem tanultuk meg a dicsőítés és imádat áldozatát. Át kell lépnünk a határt, mikor nem kötelességből dicsérjük az Urat, hanem örömmé válik az, és akkor meg fogjuk tapasztalni a jeleket és csodákat is. Az Úr dicsőségben lakozik. Az imádatban történnek a csodák. Néha a dicsőítésben is, de az imádatban mindig. A csodák, melyek szolgálatom során megjelennek, mindig akkor történnek, mikor imádatban, egész lényét mindenki átadja az Úrnak. Ne tartsátok magatokat vissza! Mindenestől adjátok át magatokat Néki, hogy mind megkaphassátok! Nem 50 százalékot, de 100 százalékot kell adnunk mindenben. Azért olyan sok a válás is. Mindegyik partner csak 50 százalékot ad. Te adsz 50-et, s én is adok 50-et. Ez a baj. 100 százalékot kell adnunk, s akkor az is sikeres lesz minden téren. A szentek a mennyben 100 százalékot adnak mindenben. Olyan örömmel adták át magukat a dicsőítésben az Úrnak, hogy alig várták, hogy kezdődjön a következő istentisztelet – ahogy ezt később elmondták nekem. (Istent imádni mennyei tennivalóink egyike lesz.) Hirtelen minden elcsendesedett. Az énekkar visszament a helyére a pódiumon, ruháikat lesimították, majd csendben elvonultak. Jézus megkérdezte: „– Hogy tetszett az istentisztelet?” Így feleltem: „– Nagyon, de miért fejeződött már be?” „– Mert más dolgunk van” – felelte. Elmegyünk az Élet Vizéhez.