Ahogy elhagytuk az épületet, Jézus elkezdett sírni. Jézus Krisztus, az Isten Fia sírt! Felém fordult, s könnyekre fakadt közbenjárói könyörgésében! Egyes dolgok túl szentek ahhoz, hogy most elmondhassam, de Jézus ezt megengedte, hogy elmondjam: „– Roberts, annyira szeretem az embereket, hogy még egyszer visszamennék a földre, prédikálni, szenvedni és meghalni, a pokolba újra alászállnék egy személyért is, aki vágyna a mennybe jönni, ha még nem történt volna meg a megváltás. Mindezt vállalnám a legnyomorultabb bűnösért is, egyért is, ha még meg nem tettem volna meg.”
Többször is elismételte. „– Annyira szeretem az embereket. Miért nem hisznek bennem? Miért nem fognak szavamon? Nem tudják, hogy enyém a hatalom a mennyben és a földön, és hogy én mindig megcselekszem, amit megígértem? Hisz olyan könnyű, olyan egyszerű! Csak álljanak rá az én ígéreteimre és megcselekszem!”
Egyre jobban sírt az Úr Jézus és így szólt: „– Nem tudom, miért mondják az enyéim, hogy hiszik, hogy megadom, amit kérnek, de ha nem az ő idejük szerint cselekszem, akkor már kételkednek. Ó, bárcsak hinnének, s ezt meg is vallanák, hogy bíznak Bennem, bizony én betölteném minden kérésüket a megfelelő időben.”
Jézus a hitetlenségünk felett sírt. Fájt neki, hogy mi bizalmatlanok vagyunk. Én is sírtam a saját hitetlenségem felett. Csak 8 éves voltam, de tudtam mi a hitetlenség, és, hogy az fáj Jézusnak. Szövetséget kötöttem Jézussal és megígértem, hogy soha nem fogok kételkedni a szavaiban. Azóta, ha bármiféle kétely merül fel bennem, gondolataimban vagy szavaimban, azonnal emlékezem Jézus könnyáztatott arcára, értünk való közbenjárásaiban.