Hátat fordítottam az ajtónak, és sürgősen visszavonultam. A közelben egy gyönyörű piros
kő feküdt, amelyre szinte rávetettem magam. Azonnal a Gecsemáné Kertjében találtam
magam, s az Urat pillantottam meg imádkozás közben. A gyötrelem, amely megérintett,
ha lehet, még az ajtó látványánál is szörnyűségesebb volt. Rémülten rántottam vissza
kezemet a kőről, és kimerülten zuhantam a földre. Borzasztóan szerettem volna most
visszatérni a kék és zöld kövekhez, de előbb össze kellett szednem magam, és
tájékozódnom kellett. Az angyalok azonnal körém gyűltek, s szolgáltak nekem. Adtak
egy pohár italt, amitől kezdtem egy kicsit föléledni. Hamarosan már elég erősnek éreztem
magam, hogy felálljak, és visszainduljak az előbbi kövekhez. Azonban a visszatérő
látomás, ahogyan az Úr imádkozik, végül is arra késztetett, hogy megálljak.
- Mi volt ez az egész? - kérdeztem.
- Amikor megérintesz egy követ, akkor egy kicsit mi is meglátunk és megérzünk abból,
amit te érzel - válaszolt az angyal. - Tudjuk, hogy mindezek a kövek hatalmas kincsek, és
a kinyilatkoztatások, amelyeket tartalmaznak, szintén mérhetetlenül értékesek. Egy
pillanatra megláttunk valamit az Úr szenvedéséből, mielőtt megfeszíttetett, és egy
keveset megéreztünk abból, amit azon a szörnyű éjszakán érzett. Nagyon nehéz
megértenünk, hogy ami Istenünk hogyan szenvedhetett valaha így. Ezért sokkal jobban
értékeljük" azt a megtiszteltetést, hogy szolgálhatjuk az embert, akiért Ő ezt a szörnyű
árat fizette.
Az angyal szavai villámcsapásként értek. Harcoltam a nagy csatában, felmentem a hegy
csúcsára, otthonosan mozogtam a szellemvilágban, az angyalokat szinte már észre sem
vettem, és majdnem egyenrangúként beszéltem a hatalmas sasokkal. Az Úr
szenvedéseiből azonban képtelen voltam akár csak egy pillanatot is elviselni anélkül,
hogy ne akartam volna elfutni egy sokkal kívánatosabb élményhez.
- Nekem nem itt kellene lennem - kiáltottam fel elkeseredetten. - Hiszen én mindenkinél
inkább megérdemeltem volna, hogy a gonosz fogságába essek!
- Uram - mondta az angyal kicsit félénken. - Tudjuk, hogy senki sem azért van itt, mert
megérdemli. Te is azért vagy itt, mert még a világ megalapítása előtt kiválaszttattál egy
bizonyos célra. Mi nem tudjuk, hogy mi ez acél, de azt igen, hogy ezen a hegyen
mindenkinek nagyon fontos szerepe van.
- Köszönöm, igazán segítettél. Az érzelmeimet már-már túlterhelik ezek az élmények, és
szinte felfoghatatlanok számomra. Igazad van. Senki sem azért van itt, mert méltó rá.
Valóban, minél magasabbra jutunk a hegyen, annál kevésbé vagyunk méltók arra, hogy ott
legyünk, és annál nagyobb kegyelemre van szükségünk, hogy megmaradjunk. Nem is
értem, hogyan jutottam fel oda az első alkalommal.
- Kegyelemből - válaszolt az angyal.
- Ha valóban szeretnél segíteni - mondtam -, akkor ezt a szót ismételd nekem mindig,
amikor látod, hogy össze vagyok, zavarodva vagy kétségbeesem. Mindennél jobban
kezdem megérteni, mit jelent ez a szó.
- Vissza kell mennem a piros drágakőhöz. Most már tudom, hogy ez a legdrágább kincs az
egész teremben, és nem mehetek tovább, ameddig a szívemben nem hordom.