Azután megfordultam, és láttam az Úr seregét mögöttem. Sok ezren lehettek, de az
ellenség még mindig többszörös túlerőben volt. Megdöbbentett és elcsüggesztett, hogy
sokkal több keresztényt használ a gonosz, mint ahányan az Úr seregében vannak. Az is
világos volt, hogy a csata, amely nemsokára kezdetét veszi, sokak számára Nagy
Keresztény Polgárháborúnak fog tűnni, mivel csak kevesen értik, milyen erők állnak a
közelgő ütközet mögött.
Amint közelebbről megnéztem az Úr seregét, a helyzet még reménytelenebbnek tűnt.
Csak kevesen voltak teljesen felvértezve. Sokan a teljes páncélzatnak csak egy vagy két
darabját viselték, néhányukat pedig egyáltalán nem védte semmi. Jó részük máris
sebesült volt. Még a teljes fegyverzetűek többsége is csak kicsiny pajzsot tartott, amely
nem védhette meg őket a közelgő támadástól. További meglepetésemre, a sereg
túlnyomó része nőkből és gyerekekből állt. Azok közül, akiknek teljes fegyverzetük
volt, csak nagyon kevesen kaptak megfelelő kiképzést arra, hogyan használják
fegyvereiket.
Hasonlóan a gonosz hordához, ezt a hadsereget is egy nagy tömeg kísérte, amely
azonban egészen másmilyen volt, mint a fogolytábor. Ezek túláradóan boldogok, szinte
túláradóan részegek voltak. Játszottak, énekeltek, ünnepeltek, és egyik kis csoporttól a
másikig kószáltak. Ez az egész a woodstocki szabadtéri rockfesztivál hangulatára
emlékeztetett.
Rohanni kezdtem az Úr hadserege felé, hogy megelőzzem a gonosz horda támadását.
Mindenképpen úgy tűnt, hogy egészen egyoldalú mészárlás következik. Különösen a
seregünket követő tömegért aggódtam, így hát megpróbáltam felemelni a hangomat, és
túlharsogni a nagy lármát, hogy figyelmeztessem őket az épp elkezdődő csatára. De csak
egy néhányukhoz jutott el a hangom. Akik meghallották, „békejelet” mutattak, és azt
mondták, nem hisznek a háborúkban, és az Úr nem engedi, hogy bármi rossz történjen
velük. Próbáltam megmagyarázni, hogy az Úr azért adott nekünk fegyvereket, mert
szükségünk van rájuk az elkövetkező dolgok miatt, de azzal vágtak vissza, hogy ők a
béke és az öröm helyére érkeztek, és semmi ilyesmi nem történhet velük. Komolyan
elkezdtem imádkozni, hogy az Úr növelje meg a felfegyverzett harcosok pajzsát, és így
segítsen megvédeni azokat, akik nem állnak készen a harcra.
Akkor egy hírnök lépett hozzám, és trombitát adott a kezembe. Azt mondta, gyorsan
fújjam meg. Megfújtam, és mindazok, akiken legalább részben volt valami fegyverzet,
azonnal felfigyeltek. Még több fegyvert hoztak nekik, s ezeket gyorsan magukra vették.
Észrevettem, hogy a sebesültek nem védték sebeiket a páncéllal, de mielőtt még bármit
mondhattam volna, az ellenség nyilai máris záporoztak ránk. Akiknek nem volt teljes
páncélzatuk, mind megsebesültek. Akik a sebeiket nem védték páncéllal, újabb találatot
kaptak a sebeikbe.
Akiket a rágalmazás nyilai találtak el, azonnal kezdték rágalmazni a még sértetlen
társaikat. Akiket a pletyka nyilai találtak el, maguk is kezdtek pletykálkodni, így
hamarosan nagy viszály és megosztottság keletkezett a táborunkban. Úgy éreztem,
mindjárt kitör a zűrzavar, és saját magunkat fogjuk elpusztítani, mint azok a pogány
hadseregek a Bibliában, akik egymást gyilkolták le. Borzasztóan tehetetlennek éreztem
magam. Majd keselyűk csaptak le, hogy elvigyék a sebesülteket a fogolytáborba. A
sebesülteknek még mindig megvolt a kardjuk, és könnyedén levághatták volna a
keselyűket, de mégsem tették. Gyakorlatilag önként mentek, mert olyannyira dühösek
voltak a többiekre, akik nem sebesültek meg, mint ők.
Hirtelen eszembe jutott a seregünket kísérő tömeg, és odarohantam, hogy lássam, mi
történt velük. Hihetetlen, de még az előbbinél is borzalmasabb kép tárult elém. Ezrek
feküdtek a földön sebesülten, nyöszörögve. Fölöttük az ég feketéllett a keselyűktől, akik
egymás után vitték el őket az ellenség fogoly táborába. Sokan, akik nem sebesültek meg,
a hitetlenség kábulatában ültek a földön. Őket is könnyedén elvitték a keselyűk.
Néhányan közülük megpróbálták elzavarni a keselyűket, de nem volt hozzá megfelelő
fegyverük, így a keselyűk még csak figyelemre sem méltatták őket. A sebesültek olyan
dühösek voltak, hogy elzavartak és megfenyegettek mindenkit, aki a segítségükre sietett,
a keselyűknek viszont mindent engedelmesen elhittek.
Akik nem sebesültek meg, és próbálták elzavarni a keselyűket, egymás után
megfutamodtak a csata színhelyéről. Az első ütközet olyan megsemmisítő vereséggel
végződött, hogy engem is megkísértett, hogy csatlakozzam a menekülőkhöz. De akkor
néhányan azok közül, akik az előbb elmenekültek, meglepően gyorsan újra feltűntek,
teljes fegyverzetben és nagy pajzsokkal. Ez volt az első apró biztató jel, amire
emlékszem.
Ezeken a visszatérő harcosokon már nyoma sem látszott az előbbi vidám, ünneplő
hangulatnak, ehelyett félelmetes eltökéltség volt az arcukon. Egyszer félrevezette ugyan
őket az ellenség, de még egyszer nem csapja be őket. Elfoglalták elesett bajtársaik helyét,
sőt még új csapatokat is formáltak, hogy megvédjék a hátvédet és a szárnyakat. Ezt látva,
az egész seregünk új bátorságot merített, és mindenki újra elhatározta, hogy ismét harcolni
fog. Azonnal három hatalmas angyal jelent meg mellettünk, Hit, Remény és Szeretet, és
seregünk mögé álltak. Ahogyan rájuk néztünk, a pajzsaink elkezdtek nőni. Bámulatos
volt, hogy a reménytelenség milyen gyorsan átcsapott hitbe. Tapasztalat szülte szilárd hit
volt ez.