Mama ne halj meg, még kicsik vagyunk

Hívő házaspár vall küzdelmekről, súlyos betegségről és gyógyulásról. És arról, hogyan lehet áldássá a baj.

–  Mit jelentett önök számára Márta daganatos betegsége és látásvesztése?  

– M: Azt, hogy Isten szeret. Nem szeretném azt hazudni, hogy mikor megtudtam, hogy beteg vagyok, arra gondoltam, hogy, jaj de jó, mehetek a mennybe. Igenis kétségbeestem, harcoltam Istennel, de abban biztos vagyok, hogy soha nem voltam olyan közel hozzá, mint akkor.

– L: A „halál árnyékának völgye” félelmetes volt, de nagyon szorosra vonta közöttünk és Isten között a szálakat. Délelőtt az onkológiai terápiás bizottság műtétről, kemoterápiáról és hasonlókról döntött, délután a sebek nyalogatása helyett mehettünk ifjúsági hétre Istenről tanúskodni. 

– M: Júliusban diagnosztizálták a betegségemet, és augusztusban már operáltak. A kettő között két hetet vezényeltünk le. Az egyik a Bibliai Házassággondozó Szolgálat országos családos hete, a másik a pároskör hete volt. A műtét előtti napon jöttünk haza. Én szerveztem az egészet, a férjem az előadásokat tartotta. Jobb volt ott, Krisztus kegyelmére támaszkodva szolgálni, mint itthon sajnálni magam.

– L: Isten még azt is megengedte, hogy olyanokat, akikre hasonló nehézség várt egy másfajta daganatos betegség miatt, bátoríthattunk és megérthettünk, illetve együtt imádkozhattunk velük a nehézségek türelmes hordozásáért.

– Tudták akkor a résztvevők, hogy mi történt?

– M: Nem, akkor még nem tudták. Nem akartuk őket terhelni.

– L: A gyermekeinknek is csak annyit mondtunk, ami az ő szintjükön elegendő volt. Mégis olyan érzelmi kitöréseket tapasztaltunk, amiből kiderült, hogy nagyon is tisztában vannak a helyzettel. Megrázó, mikor egy nyolcéves gyerek szájából elhangzik: „Mama, még ne halj meg, mert még kicsik vagyunk!"

– Amikor megtudták a gyülekezetben, hogyan reagáltak?

– L: Voltak nehéz helyzetek. Például valaki, aki  szinte minden információt tovább szokott adni bizalmasan, óriási erőfeszítés árán megőrizte a titkot. Egy másik kedves testvérünk nagy nyilvánosság előtt meghúzogatta Márti parókáját, hogy ugye, ez igazi, és nem is paróka...?

– M: Rengeteg támogatást is kaptunk. Legközelebbi barátaink, egy házaspár, különös figyelemmel és szeretettel vettek körbe. A kemoterápiás napokon mindig volt, aki meghívta a gyerekeket, vagy elvitte őket. Sokan talán nem is tudják  elképzelni, hogy a keresztyén világban micsoda imasátorban van az ember. Egészen fantasztikus érzés!

– Mintha tapintani lehetne a védőburkot?

– M: Igen. Amikor a sugárterápia volt, jelentősen romlott a szemem, mindig volt a gyülekezetből valaki, aki elkísért.

– L: Isten mindenhová helyezett egy-egy embert, aki az adott helyzetben hasznos segítséget vagy tanácsot adott. Az egyik megmondta, hová menjünk segédeszközt vásárolni, a másik útbaigazított, hogyan védhetjük ki a kezelés mellékhatását, ismét mások meghívtak az asztalukhoz, amikor Márti nem volt olyan állapotban, hogy főzni tudott volna. Mi ez, ha nem Isten szeretetburka?

– A kapcsolatukra, családjukra hogyan hatott Márta betegsége?

– M: A házasságunk megújult. Perfekcionista nő vagyok, mindent meg akartam adni a gyerekeimnek. De egyet nem adtam nekik, a lazítást. Amikor beteg lettem, arra gondoltam, ha meghalok, akkor ezzel szegényebbek lesznek a gyerekeim. Azóta próbálok a mindennapoknak örülni. Olyan ez, mint egy új élet. Néha nehéz a kötelességtudattól szabadulni, de megtanultam vasárnap délután ledőlni a férjem mellé és szundítani egyet.

– Hogyan tudnak másokat Istenhez segíteni a gyülekezetükben?

– M: Végső soron nem én vagyok, aki segíteni tud ebben. Ez olyan, mint amikor a strandon a medencében vagyok, és a gyerekem a medence szélén áll. Szólok, hogy ugorjon be. Amikor már bent van, akkor ölbe veszem és tudok neki segíteni, de amíg csak áll a szélén, addig nem tudok mit csinálni. Az a jó, ha elszánja magát, de aki nem szánja el magát, az keserűen elmegy. Az nagyon nagy fájdalom.

– Hívő körökben is előfordul válás. Ez hogyan lehetséges?

– M: Van, amikor a hit fölé nő a sértettség. Azt mondja Pál apostol: „A keserűség gyökerét ne engedjétek fölnövekedni." Itthon voltam négy gyerekkel, és a fiatal orvos férjem nemritkán elment csütörtökön és hazajött hétfőn. Tudom, milyen, amikor kimerül az ember. Az egyik gyerek leesik az emeletes ágyról, a másik gyöngyöt dug az orrába, és akkor megjön a fáradt férj, aki arra vár, hogy végre valaki törődjön vele. A fáradt feleség pedig arra, hogy őt mentesítsék. Ez a táptalaja a keserűségnek, ami aztán úgy nő föl, mint az ecetfa.

– L: Nem mindenki veszi komolyan Isten igéjét. Nem merik kipróbálni, hogy az ma is korszerű, időszerű, megbízható. Nem tűnik kényelmesnek, amikor olyan dolgokat kell csinálni, amikről a közvélekedés azt tartja, hogy korszerűtlen. A pároskörben nem azt tanítjuk, hogy a házasság a mennyország, hanem azt, hogy életút, amiben együtt haladunk. Nemcsak akkor kell a kapcsolattal törődni, amikor már baj van, hanem kezdettől fogva gondozni kell, mint egy növényt. Öntözünk, metszünk, leszedjük a száraz leveleket. Hármas kötelékben: Jézus, és mi ketten. Így mindig lehet megbocsátani,  újrakezdeni.