Nem éltem hiába

Humor, derű, egyenesség, szenvedély, hit és hála – szeméből, hangjából, nevetéséből sugárzik mindez. Egy átlagos hétköznap este, munka után beszélgetünk Ujlaki Józsefné Rózsikával, így hamar kiderül: az ő története már korántsem átlagos. Rózsika szociális munkásként dolgozik, feladata az utcán élő hajléktalanok felkeresése, útbaigazítása. Ő maga is volt hajléktalan, utcán és hajléktalanszállón is élt. Most büszkén fogad barátságos albérletében.

Már ez is kész csoda, az még inkább, hogy egyáltalán életben van. Szerinte céllal hozta vissza őt Isten a halál torkából: azért, hogy helyreálljon az élete és másokon segítsen. Azt mondja, ki lehet mászni a legmélyebb gödörből is. Ő már csak tudja.

A veszteség
Kálváriája egy balesettel kezdődött. Hivatásos trolivezető volt, amikor egy hétvégi nap nem állt meg egy stoptáblánál. Csak a csattanásra lett figyelmes, egy szabályosan közlekedő Trabantba hajtott bele. A sofőr súlyosan megsérült. Rózsika hét hónapot kapott. A legnagyobb büntetés mégsem a szabadságvesztés volt – mondja, hiszen nevelőotthonban nőtt fel, hozzászokott a meghatározott napirendhez és mások jelenlétéhez is. „Nekem az fájt a legjobban, hogy a három gyermekemtől el kellett szakadnom, ráadásul intézetbe kellett adnom őket, mert az apjuk nem törődött velük. Hála Istennek, ennek ellenére a mai napig felhőtlenül jó a kapcsolatom velük."

Kisemmizték
Mivel mindig is társasági ember volt, kiszabadulása után olyan helyet keresett, ahol börtönviseltként is elfogadják, ezért ment a kocsmába. Ekkor még nem vehette magához a gyermekeit, szerinte tétlensége is közrejátszott lezüllésében. Egyre sűrűbben és egyre többet ivott, míg maga is alkoholista lett. „Egy bódult pillanatomban elcseréltem úgy a lakásomat, hogy sem pénzt, sem cserelakást nem kaptam. Máról holnapra nemcsak alkoholista lett belőlem, hanem hajléktalan is" – idézi fel.

Az utcán
Négy évig a budai Mechwart ligetben töltötte a napjait és az éjszakáit. „A kis játszótéren, egy padon aludtam. A vízaknába tettem le a takarót, napközben senkinek nem tűnt fel, hogy csöves lennék, tiszta volt a ruhám. Árusítottam a hajléktalanok lapját, a Fedél nélkült, a vevőim soha nem láttak részegen. Nap mint nap jártam fel a Cseppkő Gyermekotthonba a gyerekeimhez, együtt tanultunk, kirándultunk. És akkor kaptam agyvérzést."

Meghalni vitték?
„A mai napig emlékszem, hogy az orvosok a fejem fölött úgy beszéltek rólam egymás között, hogy: minek hoztátok ide, meghalni? Nem voltam teljesen magamnál, ki voltam kötve, mint egy gyalogbéka, a fejemen volt egy mull-lap – agyafúrt lettem újabban –, fel voltam rácsozva, pelenka rajtam – kész, mikor fog már meghalni. És épültem föl."

Rózsika háromheti kóma után tért magához. „Bejött egy ismerősöm, nagyon örült, azt mondta, értem imádkozott egy házi gyülekezet. Közöm nem volt a hithez, úgyhogy nem volt valami szívderítő élmény erre kelni" – nevet. Később azonban elkezdett motoszkálni benne a gondolat, hogy érte imádkoztak. „Mikor már kísérővel kimehettem, ellátogattam ebbe a közösségbe. Olyan szeretetet vett körül, mintha mindig is ismertek volna, pedig soha nem láttuk egymást."

A visszaesés
Rózsika mindent megtett felépüléséért, és azért is, hogy ne kelljen visszamennie az utcára. Felvették a Dózsa György úti hajléktalanszállóra, ahol saját szobája volt és ágyban alhatott. Többen noszogatták, hogy érettségizzen le, bár akadt olyan is, aki azt mondta, többnek akar látszani, pedig ugyanolyan hajléktalan, mint más. Beiratkozott a szociálisasszisztens-képzésre is, hiszen ekkor már hajléktalanok között dolgozott. Szívesen tanult, igaz, az első visszaesése is ehhez az időszakhoz kötődik. „Mindig kijártam a Szent István parkba tanulni, ott csönd volt, nyugalom. Persze, vizsgaidőszakban esett a legjobban ez eső, így elmentem a kocsmába. Naivan azt gondoltam, kultúrivó lehetek. Mikor alig vártam, hogy vége legyen annak, amit éppen csinálok, és mehessek gargalizálni, már tudtam, hogy visszaestem. Két nap múlva már az addiktológián voltam."

Az „aki"
Itt szólította meg egy betegtársa. „Azt mondta: neked el kell olvasni Gyökössynek a Magunkról magunknak című könyvét. Meglepetésemre nem azt mondtam, hogy nekem ne vezényeld le, mit olvassak, mert nagyon rosszul jársz, hanem megkérdeztem, hol lehet kapni. Elmentem a kiadóba, elolvastam a könyvet, és láttam benne egy lapocskát, amire azt írták, összejövetelt rendeznek Gyökössy Bandi bácsi emlékére. Elmentem, és ott Karsay Eszter református lelkész volt az előadó, Bandi bácsi egykori tanítványa. Eszter azt mondta, a Gyulai Pál utcában szokott prédikálni, akit érdekel, szeretettel várja. Én voltam az az aki."

Jézus a padban
A gyülekezeti teremben újabb meglepetés érte – meséli Rózsika. „Kinn van a falon, hogy aki hozzám jön, semmiképpen ki nem vetem. Még engem sem?! – döbbentem meg. Ez olyan hatással volt rám, hogy azóta is odajárok. Gőzöm sincs, miről beszélt akkor Eszter, de hogy mögöttem kettővel Jézus ült, az biztos. Olyan istenélményt jelentett ez számomra, hogy azt mondtam: ki se vetnek, Isten fia is idejár, akkor én is ide fogok."

Jobbat készített
Ennek már tizenhárom éve. Rózsika időközben sikeresen levizsgázott, majd jelentkezett a Baptista Teológiai Akadémiára is szociális munkás-lelkigondozó szakra. Most az Üdvhadsereg alkalmazásában dolgozik egy nappali melegedőt, népkonyhát és rehabilitációs női szállót is üzemeltető intézményben. Azt mondja, megtalálta a hivatását.

„Mikor megszűnt az előző munkahelyem, nagyon elkeseredtem. Hiába adtam be több helyre is a jelentkezésemet, mindenhol elutasítottak. Imádkoztam: Úristen, valamit kezdj velem, én már mindent megpróbáltam. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ilyen sikerek után most visszalöknél oda, ahonnan elindultam. Éppen a teológia kapujában állva cigiztem, amikor odajött egy évfolyamtársam, azt mondja: sose búsulj, Rózsi, az Úristen biztos jobbat készített! Eldobom a csikket, megyek föl vizsgázni, erre egy másik csoporttársam jön velem szemben, azzal, hogy szólt a főnöke: beszéljen velem. Akkor már tudtam, hogy munkát fognak ajánlani. Való igaz, hogy Isten nem lökött vissza: jobbat készített."

Film és valóság
Rózsika azt próbálja adni a hajléktalanoknak, ami saját bevallása szerint neki is jólesett volna, míg az utcán élt. „Tőlem nem kérdezték meg soha, mit gondolok, mit érzek, egyáltalán bármiről mi a véleményem, ezért szerettem volna létrehozni egy csoportot, ahol én megkérdezem a hajléktalan embereket. Alapítottam egy szombati filmklubot, szerettem volna, ha van egy fix pont az életükben. Megnéztük többek között A boldogság nyomában című filmet Will Smithszel, ami egy gyermekét egyedül nevelő, anyagi gondokkal küzdő férfi emberfeletti erőfeszítéseiről szól. Ő végül sikerrel jár. Persze, a többiek azt mondták, ez csak film meg ilyen csak Amerikában van. Mondtam nekik: ne menjünk Amerikába, itt vagyok én. Jó, neked sikerült, de ez csak egy eset – vágtak vissza. Mondtam, nehogy azt higgyék, hogy én kivételes eset vagyok. Viszont az, hogy elrontottam az életem, csak rám tartozik meg az Úristenre. Aki szembejön velem az utcán, annak miért kellene ezt látnia rajtam? Vagy akivel egy buszon utazom... Persze, a hajléktalanság a leglátványosabb, de még rosszabb, amikor valaki belesüpped az egészbe. És igenis, le kell vetni a szemérmességet, és segítséget kell tudni kérni!"

A miénk
Ehhez viszont az kell, hogy szóba álljanak velük az emberek – teszi hozzá Rózsika. „A hajléktalanoknak hiányzik, hogy megszólítsák őket, pedig nagyon finoman lehet érdeklődni arról, hogy kerültek ebbe a helyzetbe. Ha kellő tapintattal közelítenek hozzájuk, megnyílnak és mesélnek. Csak fontos az odafigyelés, az őszinte érdeklődés. Meg lehet tőlük kérdezni azt is, tudok-e segíteni, és konkrétan miben. Nem egy ember volt, aki nekem azt mondta: mindenben. Na, mindenben nem tudok. Amikor már valaki néven tudja nevezni a problémáját, akkor azon már lehet dolgozni. Mert az már nem csak az övé, hanem a miénk."

Adni vagy nem adni?
Sokan vonakodnak támogatni a kéregetőket, különösen pénzzel, mondván, úgyis alkoholra költik. „Aki annyit sem mond, hogy mit kér, és mire kéri, annak én sem adok. Egy esetben mégis: ha látom, hogy majd szétesik, úgy reszket meg ömlik róla a víz. Ilyenkor adok kétszáz forintot, menjen, igyon valamit, különben alkoholepilepsziát kap, meghal. Ezzel megadom neki az esélyt arra, hogy elgondolkodjon, akar-e változtatni."

Megéri?
Rózsika azt mondja, sikerek és kudarcok egyaránt érik munkája során. Beszél egy férfiról, aki hosszas könyörgés után sem ment el alkoholelvonóra. A napokban levágták a lábát. De olyan roma fiatalemberről is említést tesz, aki az ő unszolására kezdett el dolgozni, tanulni, ma már az Országos Rendőr-főkapitányságnál karbantartó. „Szoktam mondani: meg lehet nézni a csöves cigánygyereket! Ha akar valaki, kiemelkedhet. És ez nem Amerikában van, ez itt van."

Még többet
És még több is van. Rózsika azt is mindig elmeséli gondozottjainak, mi volt „a Gyulaiban". Például a gyülekezeti bibliaórákon, ahol beszélgetni lehet lényeges dolgokról. „Volt egy férfi, azt mondta: Rózsika néni, én egyáltalán nem vagyok hívő, mondhatni, ateista családban nőttem fel, de szeretek beszélgetni. Elmehetnék én egyszer oda? Mondtam: miért ne? Jöjjön! Azt mondja: de hát én meg sem vagyok keresztelve. – Nem kérnek keresztlevelet a kapuban, jöjjön! Most ott tart, hogy megkeresztelkedett, konfirmált és énekkari tag."

Bármikor
Ehhez persze elfogadó közegre is szükség van. „Nem véletlen jár Jézus is oda" – jegyzi meg Rózsika „a Gyulairól", és nevet. Azt mondja, sokat jelentett neki, amikor Karsay Eszter lelkipásztor megadta neki a telefonszámát azzal, hogy éjjel-nappal felhívhatja. Ez óvta meg egy újabb visszaeséstől is – mondja. „Elutasították a lakáspályázatomat, persze, felhívtam Esztert bőgve, hogy itt a vég, többet nem lesz normális életem, lemegyek, jól leiszom magam. Ő addig-addig mondta, hogy nem mentem sehova. Azóta újra elutasítottak, de ez már albérlet, ahol most beszélgetünk."

Mások örömére és hasznára
„Mindenki azért születik, hogy mások örömére és hasznára legyen" – összegzi Rózsika. „Ennek is megvan a maga története. Mindig én írom a prédikációkat. Egyszer istentiszteleten kihallom, hogy az Úristen szeretetéből élünk, hogy mások örömére és hasznára legyünk, ez az életünk értelme. Ismételgetni kezdtem magamban, mert a filmklubon mindig megkérdezik, mi volt a gyülekezetben, gondoltam, ezt osztom meg velük. Meg is tettem, aztán elkezdtem legépelni a prédikációt, hát, nem is hangzik el ez a mondat! Mondom, biztos fáradt vagyok, majd holnap meghallgatom. Hát, holnap sem hangzik el! Elmeséltem Eszternek, és megegyeztünk abban, hogy ezt teljesen biztos, hogy a Szentlélek jelentette ki nekem. Én nem vagyok egy megdumálható típus, de az Úristen jelenlétét a saját bőrömön tapasztalom. Mi ez, ha nem Jézus kegyelme, hogy én megmaradtam egy ilyen életforma után, és kaptam egy újabb lehetőséget, amit már életnek lehet nevezni? Egy életet, amellyel már tényleg mások örömére és hasznára vagyok?"

A barát
Rózsika azt mondja, mióta hitre jutott, nem magányos. Emberek veszik körül, ennyi egyedüllét pedig kell neki ahhoz, hogy ápolja a kapcsolatát Istennel. Azt mondja, Jézus segít neki elhordozni a terheit. „Ha engem Jézus a barátjának nevez, akkor ugyan fura ízlése van, de ez van. Azt mondják: madarat tolláról, embert barátjáról. Én nagyon szeretném, ha látnák rajtam, hogy Jézus a barátom, és nem akarom, hogy megbánja, hogy engem megtartott, de azt sem, hogy csorba essen ezen a barátságon."

Megszerette magát
Megváltozott a saját magához való viszonya is, mióta megtért – árulja el. „Ez nagyon nehéz volt. Nem akartam elfogadni magam. Kevés ilyen szemét embert ismertem, mint amilyen én voltam. Eszterrel közös munkánk, hogy megszerettem magam. Megbocsátottam magamnak, és ez a legfontosabb. Amit már nem tudok helyre tenni, azt csak megbocsátani és elengedni lehet – meg persze, tanulni belőle."
De a tanulság nemcsak az övé lehet – teszi hozzá. „Amit megélek, nekem azt tovább kell adnom, mert biztos vagyok benne, hogy ha csak egy ember épül is belőle, már nem éltem hiába."

Jakus Ágnes
Képek: Füle Tamás