Mielőtt a kert kapuján kiléptünk volna, megkérdeztem Bölcsességet, leülhetnék-e egy
percre, hogy átgondoljam az elmúlt eseményeket.
- Igen, ezt valóban meg kell tenned - felelte -, de tudok erre egy sokkal jobb helyet.
Kiléptünk a kert kapuján, majd kezdtünk leereszkedni a hegyről. Meglepve láttam, hogy
a csata még mindig folyik, de már nem olyan hevesen, mint amikor felfelé
kapaszkodtunk. Az ellenséges horda maradéka még mindig lövöldözte vádló és rágalma-
zó nyilait az alsóbb szintekre, és őrjöngve támadt a nagy fehér sasokra, akik azonban
könnyedén győzedelmeskedtek.
Továbbereszkedtünk lefelé, s már majdnem a hegy lábánál jártunk. Közvetlenül az
"Üdvösség" és a "Megszentelődés" fölött helyezkedett el a „Hálaadás és Dicséret” szint
is. Jól emlékeztem erre a szintre, mert az egyik legnagyobb támadás akkor ért, amikor
először próbáltam ide feljutni. Miután sikerült ide felkapaszkodnunk, az út hátra lévő
része már sokkal könnyebb volt, és ha páncélunkon keresztül találat ért, a sebünk is
sokkal gyorsabban begyógyult.
Amint az ellenég meglátott engem, azonnal heves nyílzáport zúdított rám. (Ők ugyanis
Bölcsességet nem láthatták.) Azonban pajzsommal oly könnyedén elhárítottam a
nyilakat, hogy hamar felhagytak vele. Már fogytán volt a muníciójuk, így hát nem
pazarolhatták hiába nyilaikat.
A katonák, akik még mindig ezen a szinten harcoltak, olyan csodálattal, vegyes
tisztelettel néztek rám, hogy kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Csak akkor vettem
észre, hogy az Úr dicsősége fénylik a páncélomról és pajzsomról. Biztattam őket, hogy
kapaszkodjanak tovább, fel a hegy csúcsára, és akkor ők is meglátják az Urat. Amint
ebbe beleegyeztek, meglátták Bölcsességet. Térdre esve imádni kezdték, de ő nem
fogadta el, hanem továbbküldte őket felfelé.