Éppen azon tűnődtem, hogy a hegyről leereszkedve legalább annyit tanultam, mint fölfelé
mentemben, amikor a csatatér felől valami zajra lettem figyelmes. Mostanra már több ezer
hatalmas harcos vágott át a síkságon, hogy megtámadja az ellenséges horda maradékát. Az
ellenség egy hadosztályt - a büszkeséget - kivéve szétfutott. Ez azonban teljesen észrevét-
lenül a harcosok hátába került, készen arra, hogy nyílzáport zúdítson rájuk. Akkor vett~m
észre, hogy a hatalmas harcosok hátát nem védte páncél. Úgy tűnt, teljesen védtelenek a
rájuk leselkedő veszéllyel szemben.
Bölcsesség megjegyezte:
- Te magad is tanítottad, hogy a hátatokat nem védi páncél, s ez azt jelenti, hogy ha
megfutamodsz az ellenségtől, akkor teljesen védtelenül maradsz. Azonban sohasem láttad,
hogyan tesz ugyan így sebezhetővé a büszkeség.
Csak bólintani tudtam, jelezve, hogy egyetértek. Túl késő volt már ahhoz, hogy bármit
tehessek, és alig tudtam elviselni a látványt, de Bölcsesség azt mondta, hogy végig kell
néznem. Tudtam, hogy Isten országa most nagy vereség elé néz, s még sohasem éreztem
ekkora szomorúságot.
Meglepve láttam, hogy mikor a büszkeség nyilai eltalálták a harcosokat, ők még csak
észre sem vették, az ellenség pedig tovább folytatta a nyilazást. A harcosok sebeiből
ömlött a vér, és egyre gyengültek, ők azonban ezt nem ismerték el. Hamarosan már
annyira gyengék voltak, hogy a pajzsukat és a kardjukat sem tudták tartani, ezért
eldobálták, mondván, hogy többé már nincsen rá szükségük. Azután kezdték eldobálni
vértjeiket is, mondván, hogy már azokra sincs szükség.
Ekkor egy másik ellenséges hadosztály tűnt fel, és fürgén előrenyomult. Erős
Megtévesztésnek hívták. Heves nyílzáport zúdítottak a harcosokra, s a nyilak, úgy tűnt,
mind célba találtak. Ezután ezt a valaha hatalmas, dicsőséges hadsereget néhány kicsi és
láthatólag gyenge megtévesztő démon képes volt teljesen félrevezetni. Végül különböző
fogoly táborokba vitték a sebesülteket. Ezeket a táborokat mind a démonok különböző
tanairól nevezték el. Megdöbbentett, hogy az ellenség milyen könnyen legyőzte az
igazak nagy seregét, és ők még most sem vették észre, mi történt velük.
- Ezek az erős harcosok, akik feljutottak egészen a csúcsra, és látták az Urat, hogyan
lehettek ennyire sebezhetőek? - tört ki belőlem.
- A büszkeség mindig mögötted settenkedik, és ezt a legnehezebb észrevenni - mondta
Bölcsesség szomorúan. - Az elbukás veszélye - bizonyos szempontból- azokat fenyegeti
legjobban, akik megjárták a legnagyobb magasságokat. Ne felejtsd el, hogy ebben az életben
bármikor, bármelyik szintről leeshetsz.
- Vigyázz, hogy amikor azt gondolod, hogy állsz, el ne essél feleltem. - Milyen félelme-
tesnek tűnik most ez az Ige!
- Amikor azt gondolod, hogy a legkevésbé fenyeget a bukás, valójában akkor forogsz a
legnagyobb veszélyben. A legtöbben közvetlenül nagy győzelmeik után esnek el- mondta Böl-
csesség sajnálkozva.
- Hogyan védhetjük ki ezt a fajta támadást? - kérdeztem.
- Maradj közel hozzám. Minden fontosabb döntés előtt kérdezd meg az Urat, és tartsd
magadon az alázat köpenyét. Akkor az ellenség nem tud olyan könnyen félrevezetni, mint
azokat, akiket az előbb láttál.
Végignéztem a köpenyemen. Annyira egyszerűnek és jelentéktelennek tűnt, úgy
éreztem, inkább holmi csavargónak látszom, mint harcosnak. Bölcsesség ismét válaszolt
a gondolataimra.
- Az Úr közelebb van a csavargókhoz, mint a királyokhoz. Csak olyan mértékben vagy igazán
erős, amilyen mértékben az Isten kegyelmében jársz. Ő "az alázatosoknak kegyelmet ad".
Ezen a köpenyen a gonosz egyetlen fegyvere sem képes áthatolni, mert az Úr kegyelmét
semmi sem győzheti le. Ameddig ezt a palástot hordod, addig megvéd ettől a támadástól.
Akkor fölnéztem a hegyre, hogy lássam, mennyi harcosunk maradt. Megdöbbentően
kevesen voltunk. De azt is észrevettem, hogy mindegyik harcos viseli az alázatosság
palástját.
- Hogy lehet ez? - kérdeztem.
- Amikor látták az előbbi csatát, mind hozzám fordultak segítségért, és én mindegyikijüknek
odaadtam a saját köpenyét - válaszolta Bölcsesség.
- De hát én azt hittem, hogy mindvégig velem voltál.
- Én mindazok mellett ott vagyok, akik mennek és cselekszik az Én Atyám akaratát -
válaszolta Bölcsesség.
- Te vagy az Úr - kiáltottam.
- Igen - válaszolta. - Mondtam neked, hogy soha nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.
Én minden harcosommal vele maradok, ahogyan veled is. Mindaz leszek neked, amire szük-
séged van, hogy az én akaratomat teljesítsd. Most bölcsességre volt szükséged. - Azzal eltűnt.