Lenéztem az alattam folyó öldöklésre és a lassan hátráló démoni hordára. Mögöttem a
dicsőséges harcosok egyre többen elfoglalták helyüket a hegyen. Tudtam, hogy most már
elég erősek vagyunk ahhoz, hogy teljesen megsemmisítsük az ellenség maradékát.
- Még ne - mondta Bölcsesség. - Oda nézz! - Arrafelé néztem, amerre mutatott, de a
kezemmel védenem kellett a szememet, hogy ne vakítson el a dicsőség, amely a saját
páncélomról sugárzott. Akkor az egyik kis völgyben valami mozgolódást pillantottam
meg.
Nem tudtam jól kivenni, mi volt az, mert a páncélomról sugárzó dicsőség elvakított.
Kértem Bölcsességet, hogy adjon valamit, amivel eltakarhatom a páncélomat, hogy
jobban lássak. Egy nagyon egyszerű köpönyeget nyújtott, hogy terítsem magamra.
- Mi ez? - érdeklődtem kissé megbántva a ruhadarab szürkesége miatt.
- Ez az Alázatosság köpenye - válaszolta. – E-nélkül nem láthatsz jól.
Vonakodva vettem föl, de abban a pillanatban sok olyan dolgot láttam meg, amit azelőtt
nem vettem észre. A völgy felé néztem, amerre a mozgolódást láttam az előbb.
Megdöbbenve láttam, hogy egy egész ellenséges hadosztály áll lesben a hegyről
lemerészkedőkre várva.
- Miféle sereg az ott? - kérdeztem-, és hogyan menekültek meg sértetlenül a csatából?
- Ez a büszkeség - magyarázta Bölcsesség. - Ezt az ellenséget a legnehezebb észrevenni,
miután megtapasztaltad a dicsőséget. Akik nem hajlandók felvenni ezt a köpenyt, sokat
fognak szenvedni ennek a mindennél ravaszabb ellenségnek a kezétől.
Megfordultam, s láttam, hogy a dicsőséges harcosok közül sokan átvágnak a síkságon,
hogy üldözőbe vegyék az ellenséges horda maradékát. Egyikük sem viselte az
alázatosság köpenyét, és nem is vették észre az ellenséget, aki csak arra várt, hogy hátba
támadja őket. Rohanni kezdtem, hogy megállítsam őket, de Bölcsesség visszatartott.
- Nem tudod őket megállítani - mondta. - Csak azok a katonák ismerik fel a rangodat, akik
maguk is viselik ezt a köntöst. Gyere velem. Még van valami, amit látnod kell, mielőtt a
következő nagy csata vezetésében segítenél.