Annyira megszerettem a sast, hogy alig akartam elválni tőle, s örültem, hogy később
majd újra találkozunk. Az ajtó most már szinte mágnesként vonzott. Kinyitottam, és
beléptem.
Odabent olyan ragyogás vett körül, hogy azonnal térdre estem. Aranyat, ezüstöt és
leírhatatlanul gyönyörű drágaköveket láttam, amelyek dicsősége az Élet Fájának
dicsőségével vetekedett. Végtelenül hatalmasnak tűnt a terem. A padló ezüstből készült,
az oszlopok aranyból, és a mennyezet tiszta gyémántból, melynek ragyogása minden
általam ismert színt tükrözött, sőt olyan színeket is, amelyeket eddig még nem láttam.
Számtalan angyal sürgött mindenfelé, különféle öltözékekben és nem földi eredetű
díszegyenruhákban.
Ahogy elindultam a termen keresztül, az angyalok tisztelettel meghajoltak előttem.
Egyikük előrelépett, és nevemen szólítva üdvözölt. Elmondta, hogy bárhová mehetek, és
bármit megnézhetek, amit csak szeretnék. Akik az ajtón keresztül jöttek, mindent
megnézhetnek.
Ez a sok szépség annyira lenyűgözött, hogy meg sem tudtam szólalni. Végül
megjegyeztem, hogy ez a hely még a Kertnél is csodálatosabb. Az angyal meglepődve
válaszolt:
- De hiszen ez a Kert! Atyád házának szobái közül az egyik, és mi a te szolgáid vagyunk.
Ahogyan továbbmentem, angyalok nagy csoportja követett. Hátrafordultam, és
megkérdeztem a vezetőt, hogy miért követnek engem.
- A köpeny miatt - válaszolt. - Szolgálatodra rendeltek bennünket most és az
elkövetkezendő csatában.
Nem tudtam, mit kezdjek az angyalokkal, így hát tovább folytattam utamat. Erősen
vonzott egy nagy kék drágakő, melynek belsejébe mintha a Nap és a felhők lettek volna
bezárva. Amikor megérintettem, ugyanaz az érzés járt át, mint amikor az Élet Fájának
gyümölcsét kóstoltam. Erőt éreztem és szeretetet minden és mindenki iránt,
gondolkodásom pedig természetfeletti módon világos és tiszta lett. Egyre jobban láttam
az Úr dicsőségét. Minél tovább tartottam kezem a kék drágakövön, annál nagyobbra nőtt
a dicsőség. Soha nem akartam elvenni kezemet a kőről, de a dicsőség olyan erőteljessé
vált, hogy végül nem bírtam tovább, s hátra kellett lépnem.
Akkor egy csodálatos, zöld drágakőre esett a pillantásom.
- Ebben a másikban mi van? - kérdeztem a mellettem álló angyaltól.
- Ezek a kövek mind az üdvösség kincsei. Most éppen a mennyei birodalmat érinted, az a
zöld pedig az élet helyreállítása mondta.
Megérintettem a zöld követ, s azonnal látványosan gazdag színekben jelent meg előttem
a Föld. Ahogyan a kezem rajta tartottam a kövön, egyre nőtt a színek gazdagsága, és
szeretetem minden iránt. Láttam az élőlények között! harmóniát, olyan módon, ahogyan
eddig még soha, és az Úr dicsőségét a teremtett világban. A dicsőség egyre fokozódott,
míg már nem bírtam tovább, és elvettem a kezem.
Ráébredtem, hogy fogalmam sincs, milyen régóta vagyok itt. Nem tudtam, hogy Istennel
és az Ő teremtett világával kapcsolatos felfogásom és megértésem mennyire elmélyült,
pusztán azáltal, hogy érintettem ezt a két követ. És még rengeteg sok ilyen drágakő volt
itt. Abban az egy teremben is sokkal többet láttam, mint amennyit egy ember az egész
élete alatt képes volna befogadni.
- Hány ilyen terem van még? - kérdeztem az angyalt.
- A hegy minden szintjén vannak ilyen termek.
- Hogyan ismerhetné meg valaki akár csak ebben az egy teremben lévő drágaköveket,
nem is beszélve a többi teremről? - kérdeztem.
- Az egész örökkévalóság a, rendelkezésedre áll erre a célra. Ezek a kincsek, amelyek az
Úr Jézus legalapvetőbb igazságait tartalmazzák, elegendőek ahhoz, hogy több életet
kitöltsenek, mint amennyit te gondolnál. Senki nem ismerhet meg teljesen akár csak
egyetlen követ is egész élete alatt, ezért neked azokat kell magadhoz venned, amikre
szükséged van, azután menj tovább a célod felé.
Újra a közelgő csatára gondoltam, és fogságba esett harcostársainkra. Nem volt valami
kellemes gondolat ezen a dicsőséges helyen, de tudtam, hogy az egész örökkévalóság a
rendelkezésemre áll majd, hogy visszajöjjek ide. Már nem maradt sok időm, hogy
megtaláljam a csúcsra vezető utat, és azután újra a csatasorba álljak.
Újra az angyalhoz fordultam.
- Segítened kell megkeresnem azt az ajtót, amelyik a csúcsra vezet.
Zavartan nézett vissza rám.
- Mi a te szolgáid vagyunk - válaszolt -, de neked kell vezetned bennünket. Számunkra
ez az egész hegy nagy rejtély. Mindannyian vágytunk belepillantani ebbe a nagy titokba,
de ami korra elhagyjuk ezt a termet, amelyet oly kevéssé tudtunk megismerni, mi még
nálad is többet fogunk tanulni.
- Azt tudod, hogy merre vannak az ajtók? - kérdeztem.
- Igen. De, hogy hova vezetnek, azt már nem tudjuk. Némelyik ajtó igen hívogatónak
látszik, némelyik teljesen hétköznapinak, némelyik pedig egyenesen visszataszító. Sőt van
egy ajtó, amelyik rettenetes.
- Hogyan létezhet ezen a helyen olyan ajtó, amelyik visszataszító? - kérdeztem
hitetlenkedve. - És olyan, ami rettenetes? Hogyan lehetséges ez?
- Azt nem tudjuk, de megmutathatom neked - válaszolt az angyal.
- Kérlek vezess oda - mondtam.
Sokáig mentünk kibeszélhetetlenül dicsőséges kincsek között, amelyeket igen nehéz volt
otthagyni. Sok ajtót is láttam, mindegyik fölött különböző bibliai igazságok álltak.
Amikor az angyal "hívogatónak" nevezte őket, úgy éreztem, igen alábecsülte
vonzerejüket. Borzasztóan szerettem volna belépni mindegyiken, de a "rettenetes" ajtó
iránti kíváncsiságom tovább vitt. Akkor hirtelen megpillantottam. A "rettenetes" szó
szintén nem fejezte ki eléggé, amit láttam. Olyan félelem fogott el, hogy szinte a
lélegzetem is elakadt.