Beszélgetésünk közben észrevettem, hogy kezdek úgy gondolkodni, mint ő. Már ilyen
rövid beszélgetés után is úgy éreztem, hogy a szívébe látok, és úgy ismerem őt, ahogyan
ő ismer engem. A sas is észrevette ezt.
- A mi ajándékaink közül néhány benned is működik - jegyezte meg -, bár még nem
fejlődtek ki eléggé, mert kevéssé használtad őket. Azért jöttem, hogy benned és a hozzád
hasonlókban fölébresszem ezeket az ajándékot, és megtanítsalak benneteket, hogyan
használjátok őket. Így az egymás közti kommunikációnk egyre biztonságosabbá válik.
Szükséges, hogy pontosan értsük egymást, mert különben sok felesleges veszteséget
szenvedünk, nem is beszélve a nagyszerű győzelmi lehetőségekről, amelyeket emiatt
elmulaszthatunk.
- Most honnan jöttetek? - kérdeztem.
- Mi kígyókat eszünk - válaszolt a sas. - Az ellenség a kenyerünk. Azzal táplálkozunk,
hogy az Atya akaratát cselekedjük, ami az ördög munkáinak lerontása. Minden kígyó,
amit megeszünk, a látásunkat növeli. Minden alkalommal, amikor az ellenség egy újabb
erősségét leromboljuk, megerősödünk, így magasabbra tudunk szárnyalni, és tovább
maradhatunk a levegőben. Most éppen egy nagy lakomáról jövünk, ahol a szégyen
kígyóit faltuk fel, akik a testvéreid közül sokakat megkötöztek. Hamarosan ők is itt
lesznek. Sasok kísérik őket, akiket hátrahagytunk, hogy mutassák nekik az utat, és
megvédjék őket a gonosz ellentámadásaitól.
A sasok igen magabiztosak voltak, de cseppet sem önteltek. Tudták magukról, hogy
kicsodák, és mire kaptak elhívást. Ismertek bennünket és a jövőt is. Magabiztosságuk
engem is bátorított, de a körülöttünk heverő sebesülteket még inkább. Azok, akik nemrég
még a beszédhez is túl gyengék voltak, most egyszerre felültek, és hallgatták
beszélgetésünket a sassal. Úgy néztek rá, ahogy elveszett gyermek néz az apjára, aki épp
most talált rá.