Isten kertjében álltunk, az Élet Fája alatt. úgy tűnt, az egész hadsereg ott volt, sokan
letérdeltek az Úr Jézus előtt. Parancsot adott, hogy vissza kell térnünk a csatába
testvéreinkért, akik még mindig az ellenség fogságában sínylődnek, és a
hitetlenekért, akiket Ő még mindig szeret. Csodálatos, de ugyanakkor borzasztó volt ez a
parancs. Csodálatos, mert Ő mondta, és borzasztó, mert azt jelentette, hogy el kell hagy-
nunk az Ő szemmel látható jelenlétét, és a kertet, amelyhez foghatóan gyönyörűt még
soha nem láttunk. Egyszerűen érthetetlennek tűnt, hogy mindezt itt kell hagynunk, és
vissza kell térnünk a csatába.
Az Úr folytatta a buzdítást:
- Felruháztalak benneteket szellemi ajándékokkal, erővel, hatalommal, és megadtam nektek,
hogy egyre jobban megérthessétek Igémet és az Én Királyságomat, de a legnagyobb fegyver,
amit kaptatok, az Atya szeretete. Ameddig Atyám szeretetében jártok, soha nem estek el.
Ennek a fának a gyümölcse az Atya szeretete, amely bennem nyilvánul meg. Ez a szeretet,
amely Bennem van, mindennapi kenyeretekké kell váljon.
I
A túláradó dicsőség és szépség ellenére úgy tűnt, az Úr nem az Ő dicsőségében
mutatkozott meg. Megjelenését tulajdonképpen inkább egyszerűnek lehetett mondani.
Mégis, az a kegyelem, amely minden mozdulatát és szavát kísérte, a legvonzóbb
személlyé tették, akit valaha is ismertem. Minden emberi meg- határozás felett való
méltóság és nemesség övezte. Most már értettem, hogy miért volt Ő mindaz, amit az Atya
szeretett és nagyra becsült. O valóban olyan mértékben telve van kegyelemmel és
igazsággal, hogy úgy tűnt, többé már semmi más nem számít, csak ez a kettő: a kegyelem
és az igazság.
Amikor beleharaptam az Élet Fájának gyümölcsébe, gondolatok és érzések töltötték el a
lelkemet: minden jó, amit valaha átéltem. Amikor Jézus beszélt, ugyanazt éreztem, csak
még erősebben. Nem akartam semmi mást, csak itt maradni, és hallgatni a szavát.
Eszembe jutott, amit még egyszer régen gondoltam: hogy milyen unalmas lehet azoknak
az angyaloknak, akik semmi mást nem tesznek, csak állandóan imádják Őt a trón előtt.
Most már, tudom, hogy nincs csodálatosabb és felüdítőbb, mint imádni Őt. Ezért
teremtettünk, és kétségkívül ez lesz a mennyben a legjobb. El sem tudtam képzelni,
mennyire csodálatos lesz, ha a teljes mennyei kórus is csatlakozik majd hozzánk az
imádatban. Nehéz volt elképzelni, hogy annak idején oly sokat küszködtem az unalommal
a dicsőítő alkalmak alatt. Tudtam, hogy ez csak azért volt, mert nagyon messze jártam a
valóságtól azokban az időkben.
Szerettem volna visszamenni, és jóvátenni azokat az alkalmakat, amikor a dicsőítéseken
engedtem, hogy gondolataim elkalandozzanak, vagy más dolgokkal foglaltam el magam.
De most úrrá lett rajtam a vágy hogy kifejezzem hódolatomat az Úr iránt. Dicsérnem
kellett Őt! Kinyitottam a számat, de megdöbbenésemre ugyanakkor tört ki az egész
hadseregből a spontán imádat. Teljesen elfelejtettem, hogy mások is vannak körülöttem,
annyira tökéletes egységben voltunk. Az a dicsőséges imádat, ami ezután következett,
emberi szavakkal leírhatatlan.
Ahogyan imádtuk, valami különös aranyszínű izzás kezdett áradni az Úrból. Azután az
arany körül ezüstösen fénylett. Majd olyan gazdag színek vettek körül bennünket,
amelyeket természetes szememmel még sohasem láttam, és beburkoltak bennünket. Ebben
a dicsőségben az érzelmek olyan birodalmába léptem, amit azelőtt sohasem tapasztaltam.
Ez a dicsőség mindvégig Benne volt, de amikor az imádatban figyelmünk Jézusra
irányult, akkor egyre többet láthattunk meg belőle. Minél jobban imádtuk Ót, annál többet
láthattunk dicsőségéből. Ha ez a menny, akkor az sokkal-sokkal jobb, mint azt én valaha
is álmodtam volna.