A tékozló fiú története -Lukács15/11-24

 

Írta: Csákány Tamás   
2010. július 18. vasárnap, 06:33

Alapige: Lukács 15,11-24

A Szentírás egyik legismertebb története, amit Isten ma a szívünkre helyez, amiben mégis mindig van valami új is. Számomra ez most így történt, és szeretném továbbadni.

A történet maga, amit Jézus itt elmond, teljesen abszurd. Elképzelhetetlen helyzetet vázol. Van két fiú, és van egy gazdag, jómódú édesapa. A fiatalabb fiú még az édesapja az életében odamegy apjához, és azt mondja: Apám, én azt az örök-részt kérem el tőled, ami a halálod után az enyém lenne.

 

Gondoljunk bele. Hogy venné ez ki magát manapság. Odamenne az egyik gyerek, és azt mondaná, hogy kérem a lakás felét, mert ennyi esne rám, ha te meghalnál. Nem tudom, melyik szülő örülne egy ilyen felvetésnek. Ez a nem igazán jól működő családi életnek az ismérve, hogy így cselekedjen egy fiú. Azt hiszem, hogy tízből tízszer a szülő úgy reagálna erre: Fiam, menj, tedd a dolgodat, ne beszélj butaságokat. Vagy ha kicsit erősebben fogalmazna, akkor azt mondaná: Az, hogy halálom után mit csinálsz, az a te dolgod, de amíg élek, addig viszont egy fikarcnyit sem kapsz. Ezek után lehet, hogy megpróbálná valamiképpen dühében és felháborodásában kisemmizni az örökségből az illető gyereket.

 

 

 

Meglepő módon a történetben említett édesapa nem így tesz. Méghozzá valószínűleg azért nem, mert szeretné, hogy ez a fiú végigjárja azt az utat, amit magának választott.

Ez a bibliai apa nem olyan, mint sokszor mi vagyunk, akik igyekszünk, ha kell, láncra fűzni azokat, akiket szeretünk, csakhogy azt tegyék, amit mi jónak látunk. Nagyon szereti a gyermekét, de tudja, ha visszatartja, azzal nem tesz neki jobbat. Nem tesz neki jót. Ezért - megint csak megerősítem, elképzelhetetlen ez a helyzet -, kiadja az örökségből ráeső részt. Hagyja, hogy diadalittasan elinduljon a fiú a saját útjára. Azzal a gondolattal, ami teljesen világos a történetből, hogy jobban tudom, hogy mi a jó nekem. Itthon megmondják, hogy ezt meg azt kell csinálni. Ekkor kell felkelni, akkor lefeküdni. Ez a barát jó, az pedig nem jó. Nekem ez nem tetszik. Adják csak oda mindazt, aminek a segítségével jól érezhetem magam, vagyis több pénzt, és onnantól kezdve, mivel én jobban tudom, hogy mi a jó nekem, minden jobbra fordul majd.

A történet szerint néhány nap múlva ez a fiatalabbik fiú összeszed mindent, elköltözik egy távoli vidékre, hogy még a híre se érjen vissza az édesapjához, és ott eltékozolja a vagyonát, mert kicsapongó életet folytat. Szűkszavúan ír a Szentírás erről az időszakról, de azért nem árt, ha egy pillanatra itt is elidőzünk.

Elköltözik távoli vidékre. Az atyának még a látó és halló távolságából is ki akar kerülni, nehogy véletlenül utánanyúljon, valamit mondani tudjon még. Utána elkezdi a saját gondolatai szerint felélni a vagyonát. Nem sáfárkodni kezd a vagyonnal, nem fekteti be valamiképpen, nem építeni kezd belőle valamit a saját elgondolása szerint, hanem egyértelműen tékozol.

Itt felvetődik a kérdés, hogy vajon nem jól tesz-e ez a fiatalember? Furcsa talán ez a felvetés, de azt hiszem mégis, hogy sokan fogalmazzák meg ezt. Hiszen azt lehet erre mondani, hogy legalább, amíg az örökség elfogy, addig jól érzi magát. Ahogyan egyszer egy fiatalember mondta, aki sportolóként mindenféle teljesítmény-fokozó szert használt, és részletezte, hogy ezek következményeként harminc egynéhány éves korára hogyan mennek majd tönkre a belső szervei szépen egymás után. Akkor miért csinálod? - kérdez-tem. Erre jött a számomra teljesen megdöbbentő válasz: mert legalább addig jól nézek ki, jól érzem magam. Legalább addig észrevesznek a nők, mert olyan vállam van, hogy csak élével tudok belépni az ajtón, addig tudok villogni, tudom azt mutatni, hogy ki vagyok én. Utána tolószékben leszek, de hát remélem, hogy azt már nem érem meg. Ha meg is érem, nem érdekel. Amikor harmincöt, negyven évesen odakerül, akkor érdekelni fogja, de ez már egy másik kérdés.

Tehát valójában ez a pillanat a "boldogság" ennek a fiatalembernek az életében. Azt kell mérlegelni, hogy vajon azok a barátok, akiket azalatt maga köré gyűjt, valóban igazi barátok-e? Azok a társak, akikhez ragaszkodik: férfiak és nők, azok olyanok-e, akikkel meg tudja osztani valóban az életét, vagy pedig csak a pénzét oszthatja meg velük?

A történet világosan utal arra, hogy ezek az így létrejött kapcsolatok érdekkapcsolatok voltak csupán. Addig tartottak, amíg a pénzből futotta. Addig voltak e mellett a fiú mellett a barátai és barátnői, a szeretői, amíg valamilyen hasznot húzhattak belőle.

A nagy ötlet: hogyan lehetne az életemet kiteljesíteni. Nekivágok, és ráadásul még minden eszköz a kezemben is van ahhoz, hogy megvalósítsam, utána majd elkezdenek úgy történni a dolgok, ahogyan én szeretném.

A történet figyelmeztet bennünket, hogy nem az első pillanatban derül ki, hogy milyen katasztrofális következménye van annak, amikor Istentől - aki a történetben az atya - elszakad az ember. Van egy átmeneti idő. Van egy olyan időszak, amíg úgy tűnik, hogy minden rendben van. Sőt, talán jobban, mint ahogy az Atyánál történhetett volna. De ilyenkor mindig azt is fontos lenne megkérdezni az embernek magától, hogy mindez vajon meddig tart? Meddig tart az az örökség, amit kikértem, az a pünkösdi királyság, amit éppen magam körül látok vagy látni vélek?

Ugyanis az ilyenfajta útnak, amikor az ember azt mondja Istennek, hogy én jobban tudom, és Ő nagy szeretettel, féltőn, de nekünk szabadságot adva félreáll mondván: tessék, akkor járd az utadat, mindig, kivétel nélkül az a vége, amiről ez a történet is beszél. Ezt sokszor hívőként is átéljük, amikor képesek vagyunk kimondani: Uram, én ebben a dologban a saját kezembe veszem az életem. Isten azt mondja: figyelj ide, ennek következménye lesz. Én azt válaszolom, hogy nem érdekel, tudom, hogy mi a jó nekem. Isten engedi. Utána jön az, ami ebben a történetben is következik. A lehető legnagyobb mélységbe kerül ez a fiatalember. Olyan mélységbe, amit fokozni már nem lehet, ami után már csak a halál következik.

Egy zsidó ember számára - talán többeknek nem kell magyarázni - annál nagyobb tragédia nem következhetett be, minthogy tisztátalan állatokat őrző pásztorrá legyen, akihez még érni sem volt szabad. A disznó - tudjuk - tisztátalan állat volt Izráelben. És ő megy, hogy pásztorkodjon a disznók mel-lett. Éhezvén a disznók ételét enné, de azt sem adják neki. Ez valami egészen elképzelhetetlen helyzet, ez már az, amikor mindenféle elv és gát ledől. Ez az, amikor az ember teljesen a belső lelki csőd szélére kerül. Teszem a dolgaimat Isten nélkül, és egy idő után nagy serénységgel és ötletességgel sikeresen eljuttatom magam egy olyan pontra, ahol azt tapasztalom, hogy egyszerűen nincs kiút többé. Olyan eszméletlen mélységekbe sikerül magam belevinnem, ahonnan ember nincs, aki ki tudna húzni.

Vajon lehet-e innen továbblépni? Erre mondják, akik már magukat hívőnek tartva kerülnek ilyen helyzetbe, hogy hát akkor biztos ez a híd dolog Isten és ember között nem működik, fordítsunk neki hátat, és akkor jobb lesz. Vagy a másik - Magyarországon sajnos különösképpen is gyakori lépés ez után -, hogy valaki öngyilkos lesz, és nemes egyszerűséggel, egy heroikus mozdulattal eldobja magától az életét.

A történet egyértelműen beszél arról, mint ahogy az egész Szentírás, hogy a lehető legmélyebb pont után is van felemelkedés! Mert az evangélium erről szól. Isten Jézus Krisztust - aki bűnt nem ismert, vagyis soha nem követett el semmilyen bűnt - bűnné tette miértünk, azokért a tékozlókért, akik kikérjük és kikértük az örökségünket, és eltékozoltuk, vagy tékozoljuk még mindig, és sokszor erre még büszkék is vagyunk. Tehát az Atya Fiát elküldte értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Jézus Krisztusban. Olyan emberek, akiknek az életében egészen új kezdődik, vagy az új folytatódhat.

A tékozló fiúnak egyszerre eszébe jut, hogy milyen volt otthon. Eszébe jutnak az otthoni alkalmazottak, akiknek mindig volt mit enniük, volt hová lefeküdniük, volt mit felvenniük. Kaptak rendes juttatásokat, és a különbség: ott van ő, a disznók vályúja mellett, az éhhalál szélén. Otthon, apjának a béresei közül a legutolsó, a legkisebb is gazdag ember hozzá képest.

Megfogalmazódik benne a gondolat, hogy vissza kellene menni, hátha megkönyörül rajta az ő atyja. Ez a gondolat sokaknak eszébe jut ma is sokféle nyomorúság között. De a kérdés mindig az, amin eldől az életünk, hogy vajon az ilyen gondolat ötlet marad-e, vágy, hogy milyen jó lenne, vagy jó lett volna, vagy pedig a gondolat életre kel, tett lehet. Ez a fiú - és ez menti meg őt - a saját részéről mást nem nagyon tehet, mint ezt: felkel, és elindul hazafelé. Nem várja meg, hogy annyira elerőtlenedjen, hogy már jártányi ereje se maradjon.

Sokan vannak, akik egy-egy szorult helyzetben azt mondják, hogy milyen jó lenne, ha Isten segítene. Milyen jó lenne a hitemben megújulni, vagy egyáltalán, megismerni Istent, ha Ő tényleg van.

Ez a történet mindannyiunkat kérdez, hogy vajon mit és mennyit vagyunk hajlandóak megtenni azért, hogy Isten az Ő csodálatos szeretetével meggyógyíthasson bennünket? Vajon, amikor hallom, hogy igen, lehet másképp, van újrakezdés, új élet Krisztusban, akkor azt mondom: jaj, hát ez aztán jó lenne. Milyen szépen alakulhatna az én életem is így. Hú, hát ez tényleg nagyon jó, és élek és megyek tovább, mégis lefelé a lejtőn. Vagy pedig így szólok: Istenem, te látod, hogy talán jártányi erőm sincs. Olyan mélyen érzem magam, hogy úgy látom, mélyebbre már nem lehet kerülni lelkileg, fizikailag, bárhogyan, de segítségül hívlak téged, de hozzád kiáltok. Legalább azt a pici mozdulatot megteszem, amennyi tőlem telik, ahogyan ez a fiú felkelt, és elindult hazafelé. Csak annyit tett, amennyi tőle telt, és ez bőven elég volt.

Olyan jó lenne megértenünk, hogy Isten tőlünk sem vár picivel sem többet, mint amennyire most, ebben a pillanatban képesek vagyunk. Nem azt várja, hogy hiper-szuper keresztyénekként mindjárt, mindenben tökéletesen az elsők legyünk, hanem csak azt, hogy amiben kikértük az örökségünket, és amiben kudarcot vallottunk, azt ismerjük el. És engedjük, hogy Ő tegye a helyére életünk ezen dolgait. Ő gyógyítson meg. Nem azt mondja, hogy te csináld most már másként, mert tudja, hogy ez lehetetlen. Hanem azt: egyszerűen gyere vissza, és majd megoldjuk, elrendezzük, amit kell. Amit eltékozoltál, az most már mindegy. Az már nem visszahozható, de kapsz helyette mást.

Elindul visszafelé a tékozló fiú, és amikor odaér a szülői ház közelébe, akkor döbbenetes, ahogyan alakul a történet. Az Atya meglátja távolról, ahogy ezt egyszer egy igehirdetésben hallottam. Azt mondta az igehirdető: hogy az Atya ott állhatott napról napra, mert annyira várta, hogy mikor jön már vissza a fia, mert ott volt a szívében és a gondolataiban mindenek előtt, ennyire szerette. Meglátta, és nem kezdett el üvöltözni. Nem mondta: na, én előre megmondtam neked. Takarodj innen, nem vagy többé a fiam! Hanem odament, átöleltre, és összevissza csókolta. Azt az embert, aki undorítóan, tisztátalan lett sok minden által: a barátok, a részegeskedés, a paráználkodás, a tékozlás, a tisztátalan állatok között való fetrengés miatt. Nem érdekelte. Ott volt előtte a lepusztult, talán büdös, piszkos ember, akitől min-denki elfordult volna, az Atya pedig odament, és magához ölelte. Nem zavarta, hogy piszkos lesz a ruhája, talán élősködők mozognak a fiú hajában. Nem ez volt az érdekes. Az érdekes az, hogy visszajött a fiú. Aki a számára már egyszer meghalt, mert kilépett az életéből, most feltámadt. Aki teljesen elveszett, az megtaláltatott.

Itt derül ki, hogy a történetben van még egy tékozló. Nemcsak tékozló fiúról szól ez a történet, hanem a tékozló atyáról is. Csak az Atya egészen másképpen tékozol, mint ahogy ezt a fiú tette. Az Atya a szeretetét tékozolja. Nem logikus, ami itt történik. Ami emberi logikánk az lenne, hogy a bűnt büntetés kell hogy kövesse. A lázadást, utána helyre teszi majd az apa. És nem így történik, mert az Isten szeretete - neki legyen hála - messze-messze felülmúlja a mi elképzelésünket. Az Ő igazsága szeretettel párosuló igazság. Nem olyan, amelyik vár rá, hogy lesújtson a bűnösre. Az Isten szeretete együtt jár az Ő igazságával.

Az Atya tehát tékozló módon elkezdi árasztani a szeretetét erre a fiára. Amikor a fiú eldadogja az előre kigondolt mondatot: Atyám, vétkeztem az ég ellen, Isten ellen, és vétkeztem te ellened is, és tudom, hogy ezt nem lehet megbocsátani, ezért csak azt kérem, hogy a szolgálatodba fogadj vissza, akkor az Atya direkt nem is válaszol rá, hanem azt mondja, hogy hozzátok a legszebb ruhát, gyűrűt, sarut, mindent, ami az ünnep kelléke. Mert ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.

Isten nem azért adja a kezünkbe az igét, és nem azért szól hozzánk, hogy újra meg újra rámutasson, hogy milyen nyomorult emberek vagyunk, ennyire nem lehet velünk semmit kezdeni. Idáig jutottunk. Hanem azért, hogy Jézus Krisztus keresztje által felmutassa az egyetlen megoldást, azt, hogy van visszaút. A lehető legképtelenebb helyzetből is van visszaút. Gyere, hív az Atya, mert alig várom, hogy visszajöjj.

Ez a történet világosan beszél arról is, hogy nem kell nekünk logikai okfejtésekben végiggondolni, hogy vajon majd Isten hogyan teszi rendbe az életünket. Nem lehet elképzelni azt, ahogyan Isten működik, és nem is kell elképzelnünk. Isten csupán annyit vár, és kér tőlünk, hogy amikor rádöbbenünk arra, hogy tékozlunk, nem vagyunk a helyünkön, Isten nélkül éljük az életünket, vagy életünk bizonyos területei kikerültek Isten uralma alól, akkor mondjam ki ezt az egy mondatot: Atyám, én vétkeztem Isten ellen, és vétkeztem a körülöttem élő emberek ellen. Kérlek, bocsáss meg! Nem tudok mentségül semmiféle indokot felhozni. Nem tudom azt mondani, hogy mások miatt történt, mert az én gonosz szívem volt, ami ide vezetett. Utána már a többi az Ő dolga.

Ami következik ez után a fogadtatás után, az nem más, mint a fiúnak a teljes rehabilitálása, helyreállítása. Nem béresnek fogadja vissza az Atya, hanem fiúnak, aki olyan helyre kerül, ami nem illeti meg őt.

Megtörtént-e már ez a hazamenetel a mi életünkben is. Vagy nem lenne időszerű talán sokadszor felkerekedni, és azt mondani, hogy már nemcsak vágyakozom arra, hogy milyen jó lenne másképp, hanem kimondom, hogy azt az egy lépést, amit meg tudok tenni, megteszem.

mennyei Atya olyan módon állítja helyre ezt a fiút, ahogyan ő azt soha nem tudta volna elképzelni. A mennyei Atya olyan módon állít helyre bennünket, ahogyan el sem bírnánk gondolni. Meggyógyítja a fájó sebeket, megtisztítja a bűntől teljesen kérgessé vált szíveket, újra érzővé teszi őket, és a helyünkre állít bennünket. A fásult, belefáradt, beletörődött embereket új élettel, újra az Ő lelkével eleveníti meg.

Megismétlem: ez egyedül és kizárólagosan csak Jézus Krisztus által lehetséges, mert Ő az út az Atyához. Ha fel akarok kerekedni, és vissza akarok jutni hozzá, akkor ezt egyedül Jézus Krisztuson keresztül tehetem meg. Azt mondhatom: Jézus, én szeretnék veled életemben először, vagy talán már sokadszor, újra találkozni. Szeretném neked őszintén elmondani mindazt, ami nincs a helyén az életemben, utána pedig azt teszem, amit te mondasz. Mutasd az irányt, és én arra megyek. A többi már Isten dolga.

A most taglalt példázat csodálatos biztatás mindannyiunk számára. Jó lenne, ha ezt vihetnénk ma este magunkkal: az Úr Isten jobbat gondolt felő-lünk, mint amit mi valaha is ki tudnánk gondolni magunkról. Engedjük, hogy ez a jobb, a tékozló Atya a terve, igaz, valóság legyen a mi életünkben is.

Forrás:http://keresztyen.hu